Vissza a főoldalra  
Online
2019. dec. 13. péntek Luca, Otília

   Vitalitas Online
     Életed az ételed
     Egészségpolitika
     Mentálhigiéné
     Orvostudomány
     Természetgyógyászat
     Család, életmód
     Praxisprivatizáció
     Kórházprivatizáció
     Környezetvédelem
     Egészséges élet
     Biztosítás
     Társadalom
     Társadalompolitika
     Alapellátás
     Szakellátás
     Fekvőbeteg ellátás
     Rehabilitáció ...
     Betegség gyógyítás
     Civilszervezetek
     Népegészségügyi ...

 

  Volt hajléktalan segít a hajléktalanokon 2002. 12. 27.


Fényképek nagy halomban az asztalon: Totyi bácsi, apám gyerekkori barátja mindegyiken. Totyi bácsi nagy fehér autónak támaszkodva, golfpályán, a kertben, Totyi bácsi baseball-meccsen, magnóliabokor előtt, Totyi bácsi a hivatala bejáratánál. Totyi bácsi amerikás magyar volt, a háború sodorta az óceánon túlra, és meglehetős karriert csinált odaát. Vacsora után voltunk, Totyi bácsi órák óta mesélt az ottani élet csodáiról, én majszoltam a csokoládét, amit hozott, a szüleim elgondolkodva hallgatták.

A hatvanas évek végén jártunk, a néha-néha érkező csomagok, a sűrűbb levelek után hazajött látogatóba személyesen is. A mese lényege az volt, hogy minden szuper ott, semmi sem tetszik itt. Apám komorodó képpel hallgatta a kopasz Totyi bácsit, aztán egyszercsak megállt az egyik kép a kezében. Egy téli kép volt, nagy hó, Totyi bácsi éppen száll ki (vagy be?) az autójába, bundásan, sarkiróka kucsmában. - Te Totyi! Ez mi itt a képen? - Hol? Ja, az? Valami homeless alszik a hálózsákjában. - Az utcán? A hóban? - Persze, vannak egy csomóan, megszokod hamar! Hanem amikor Kaliforniába költöztünk... - és mondta tovább, de apám csak hallgatott. Amikor Totyi bácsi elment, apám a fejét csóválta: - Mínusz húsz fokban, az utcán alszanak? És hogy megszokom hamar? Ezt a marhát!

Mi itt Magyarországon, vagy negyven évvel később, még mindig nem tudjuk: mit tegyünk a hajléktalanokkal. Hányszor adhatok naponta? Mennyit egyenek? Ki tudja: tényleg rászorul, vagy csak lejmol? Egyáltalán: mit lehet velük, értük tenni? Elég, ha a használt téli holmit odaadjuk egy karitatív szervezetnek, vagy befizetünk egy kis pénzt? A tüneti kezelésen kívül az okokat mikor lehet megszüntetni? Aggódni egyébként rendkívül elegánsan tudunk már. Kotsis Sándor, a Hajléktalanok a Hajléktalanokért Egyesület elnöke négy éve még közéjük tartozott, és azóta is volt sorstársai helyzetének javításáért küzd.

-- Amikor most leültünk beszélgetni, ön azzal kezdte, hogy az utóbbi években valahogy kimaradt a karácsony. Miért?


-- Talán a munka. A másik az, hogy ez a karácsony felnőtt korra elfelejtődik egy kicsit.


-- Mit dolgozik?


-- Biztonsági őrként dolgozom és itt nincs karácsony. Az én fiam már nagy, ő már meg tudja azt érteni, hogy miért nem vagyok otthon karácsonykor.


-- Hány éves a fia?


-- 14. A nagymamával elvan, meg az anyukával karácsonykor. Igaz, hogy nem az édesanyja, de elvannak.


-- Amikor önről először hallottam, azt hittem, hogy gondolom, a Dózsa György úton kell valahol keresnem, vagy megbeszélünk valahol egy időpontot, de nagy meglepetésemre megadtak önhöz egy telefonszámot. Fölhívtam, a lakásán vette fel. Mióta lakik ott?


-- December 19-ikén volt négy éve, hogy beköltöztem, tehát karácsonyi ajándék volt.


-- Úgy gondoltam volna, hogy ha valakinek sikerült kikerülni ebből a pokolból, mert gyakorlatilag a hajléktalan létet nyugodtan nevezhetjük pokolinak, akkor már ő intézi a maga életét és igyekszik még azt is elfelejteni, hogy valaha benne volt. Ehhez képest ön, mióta csak megismertem, azt látom, hogy minden másodpercében azért dolgozik, hogy a többi embernek, aki hasonló helyzetbe került, segítsen.


-- Ha most nagyon őszinte akarok lenni magamhoz is, meg máshoz is, megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de nem vitt rá a lelkiismeret. Én szeretem a hajléktalan embereket, és úgy vagyok vele, ha nekem sikerült, másnak is sikerülni fog. Kell egy cél az embernek, és akkor előbb-utóbb beérik ez a gyümölcs.


-- Hány évig élt közöttük?


-- Nyolc évig. A gyakorlati része mögöttem van, az elméleti részét megpróbálom hozzákapcsolni, amennyire tőlem telik. Nagyon jól el tudok vitatkozni a szakmával, a szakma úgy gondolom, nem veszi ezt rossz néven. Vannak dicséretek, hogy igen, ezt így kell csinálni. Más egy szakember, a szakembernek meg van kötve a keze, engem nem tiltanak jogszabályok, nekem nem biztos, hogy be kell tartanom az etikai kódexet. Én egy kicsit őszintébben tudom érvényesíteni azt, hogy márpedig másképp kell élni.


-- Mit szeretne elérni pontosan?


-- Elsődleges, hogy meg tudjuk értetetni a hajléktalan emberekkel, a társainkkal, hogy mit jelent az, amikor le tudja rakni a poharat. A hajléktalanság egy tág fogalom, ebben vannak absztinens emberek, akik egyáltalán nem ittak előtte sem, utána sem, de vannak olyan emberek, akik vagy a hajléktalanság előtt már alkohol probléma miatt került bele a hajléktalanságba, vagy a hajléktalanság ideje alatt lett alkoholista. Ha el tudunk egy-egy embernél addig jutni, hogy elmegy elvonóra, az már nagy dolog.



-- Hogyan lehet kievickélni egy olyan függőségből, ami egyébként is kifejezetten kemény harc, amikor az embernek ráadásul még semmi segítsége sincs hozzá?


-- Azokról tudok beszélni, akik valamikor éltek családban, van egy emlékképe és a hajléktalanságban is szeretné visszakapni ezt. Ez motiválja az embereket, csak ehhez rengeteg munka kell, rengeteg segítség. Ezt szeretném a szakmával is megértetni, hogy ha törődünk az emberrel, akkor törődik saját magával is. A szakmának le van az írva, hogy a három lépés távolságot meg kell tartani. Innentől kezdve már nem közvetlen a kapcsolat. Nem tud olyan őszinte és nyílt lenni egy beszélgetés, mint ha velem ül le egy hajléktalan beszélgetni. Kisugárzik a szociális munkásból az, hogy neki az a dolga, hogy aláírjon és pecsételjen, esetleg elküldjön valahova, ez lehet egy munkáltató, lehet bármi, ha van rá módja. Hiányzik az a fajta hozzáállás, amire a másik félnek, tehát a hajléktalannak szüksége van - arra, hogy lelkileg épüljön. Egyetlen példa - és megint nem a rosszindulat beszél belőlem -, de amikor bemegy egy hajléktalan az irodába ötödjére, hatodjára és még mindig nem tudja fogadni a szociális munkás, mert telefonál, akkor hetedjére már nem fog bemenni. Az alapítvány, az egyház és a kisebb szervezetek, akik ugyan kevesebb hajléktalannal foglalkoznak, azok sokkal nagyobb szeretetet is tudnak adni, de már mikor egy intézményrendszerről beszélünk - és beszéljünk most Budapest legnagyobb hajléktalan ellátó intézményéről -, ott már 400 fő van csak egy helyen - most mondtam csak egy számot -, ott már nincs meg ez a fajta hozzáállás. Ott van egy homogén tömeg, és azzal kell foglalkozni, nincsenek olyan külön foglalkozások, amelyeket én nagyon hiányolok ezekről a szállókról, ami célt ad. Amikor az ember úgy magára van hagyva, és akkor old meg a munkahelyed, átvágott a maszek, nem érdekelt, tehát innentől kezdve elvesznek az emberek. Ha valaki hajléktalan, borzasztóan nehéz elhelyezkedni. Tudom, hogy a munkáltatóknak is vannak rossz tapasztalataik, de én arra kérem őket, próbálják meg ezt leküzdeni, mert lehet, hogy a következő ember már nem ilyen. Maga a két év tartózkodási idő egy helyen kevés, ehhez kell három-négy-öt év. Mi öt évet kérünk, hogy tudjon előtakarékoskodni, és amikor összejön mondjuk 500 ezer forint - most csak mondtam egy számot -, az az ember már képes egy szoba-konyhás lakást fönntartani. Lakásokban kellene gondolkodni, tehát az olcsóbb bérlakásban, egy szoba-konyhás lakásról beszélek és nem 70 négyzetméterekben, meg 80 négyzetméteresben kell gondolkodni, hanem 30 négyzetméterben, vagy 35-ben, mert akkor már az ember önálló életet él, tudja, hova megy haza, bátrabban mer belekezdeni egy párkapcsolatba.


-- Nyolc év hajléktalanság után milyen érzés volt először abban az ágyban aludni, ami már tényleg az ön ágya volt, bezárni azt az ajtót, amit ön zárhatott csak be?


-- Én nem is merek itt ágyról beszélni. Amikor először beléptem a lakásba, tehát kaptam egy kulcsot, kaptam egy címet és én most tényleg csak az első pillanatról mesélek, kinyitottam az ajtót, beléptem és azt mondtam, én nem bánom, ha így marad, üresen is, de hazajövök. Az első karácsonyra kicsit visszaemlékezve, bútor még nem volt, csak imitt-amott, egy hokedlin állt a karácsonyfa, de volt karácsonyfa és azt már a nevelt lányommal és az édes fiammal töltöttem.

Az oldalon olvasható információk nem helyettesíthetik a szakemberek véleményét, tanácsát, ezért kérjük ne kísérletezzen öngyógyítással, forduljon orvoshoz!
A gyógyszerekkel és gyógyhatású készítményekkel kapcsolatban a kockázatok és a mellékhatások tekintetében olvassa el a betegtájékoztatót, és kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Copyright2001-2002 Vitalitas.hu Kft.