Vissza a főoldalra
Vissza a főoldalra
 
 
2017. aug. 19. szombat Huba


Betegségek
   Anyagcsere-betegségek
   Bőrgyógyászat
   Endokrinológia
   Fül-orr-gége
   Gasztroenterológia
   Gyermekgyógyászat
   Hematológia
   Hemosztazeológia
   Infektológia
   Kardiológia
   Nefrológia
   Neurológia
   Nőgyógyászat
   Ortopédia
   Pszichiátria
   Pulmonológia
   Reumatológia
   Szemészet
   Traumatológia
   Urológia
 

    Címlap
    Enciklopédia
    Ismerettár
    Hypermed
    Étrend
    Ép testben
    Hírarchívum

 
Betegjogi kérdések és a betegtájékoztatás alapelvei a traumatológiában
 
A betegség meghatározása

A SÉRÜLT FOGALMA: A traumatológia un. kórokra specializálódott ága az orvostudománynak. Ezért nálunk és a hozzánk hasonlóan kialakított egészségügyi ellátórendszerekben minden sérülés kapcsán, azzal összefüggésben létrejött kóros állapottal a traumatológia foglalkozik. Ebből következik az is, hogy akin sérülés következtében kóros állapot alakul ki, az a sérült (A betegen természetes okú kóros állapot jön létre.). A sérülés következményei mellett alaposan vizsgálni és dokumentálni kell, melyek azok a természetes okú elváltozások és kóros működések, melyek a sérülten feltalálhatók. Ugyanilyen fontos minden régebbi sérülés maradandó következményeit felismerni. Az előbbiek esetében a friss sérülés kezelésének tervét ezekre is figyelemmel kell elkészíteni. A régi sérülések maradandó következményeit pedig el kell határolni az újabb baleset bármely következményétől. Számos természetes okú kóros folyamatot ismerünk, melyekben egy-egy elszenvedett sérülés az alapbetegség káros következményeinek kialakulásában, mint rész szerepelhet, vagy átmeneti állapotrontó hatást tulajdoníthatunk annak. Ezért is fontos a kóros folyamatok részletes elemzése és értékelése, mert a sérüléskor meglévő állapotot utólag nehéz objektíven rekonstruálni.

A SÉRÜLÉS KÖVETKEZMÉNYEI: A baleset jól meghatározható helyszínen és időpontban hirtelen bekövetkező nem várt esemény. Következményei között szerepelnek a személyi sérülések is. A sérülés (trauma) azonnali következményei rendszerint jól felismerhetők, azt nemcsak a sérült, hanem a környezete is észleli (észlelhető az eszméletlenség, a járásképtelenség, a deformálódó végtagrészek, működési zavarok stb.). Az azonnali következmények lehetnek múló jellegűek vagy kezelésre szorulóak. A múló jellegűek általában tartós következményekkel nem járnak. A kezelésre szorulóak között már előfordulnak olyanok is, ahol a sérülés szakszerű kezelés ellenére maradandó károsodást hozhat létre. A sérülés késői következményei között találunk olyat, amely nem azonnal alakul ki és ezáltal ismerhető fel, hanem órák, esetleg napok alatt lesz a sérültnek értékelhető panasza vagy tünete. Ugyanakkor ismert, hogy az azonnali következmények után nemritkán előfordul késői következményként maradandó károsodás, fogyatékosság, mely sérüléssel összefüggésben alakul ki. Az állapotváltozás követése orvosi feladat. Ebben értékelni kell a természetes okú, ún. alapbetegségeket és a rizikófaktorok szerepét, a kezelés eredményességét illetve a szövődményeket, az időfaktort és a tevékenység szerepét is. A sérülések következményei: a sérülések gyógytartamának a megállapítására a törvény megkívánja, hogy meghatározzuk, mit tartunk, ún. könnyű testi sértésnek. Ennek a gyógytartama 8 napon belüli, mert az ún. anatómiai gyógyulás ezen idő alatt következik be. A funkcionális gyógytartam lehet ennél hosszabb is, mert a működés visszatérése ill. panaszok megszűnése már sok vonatkozásban szubjektív kategória. A súlyos testi sértés akkor valósul meg, ha a valóságos gyógytartam 8 napon túli. Ennek nemcsak polgári jogi, hanem büntetőjogi következményei is lehetnek. Az egészségügyről szóló törvény 3. §.-ában számos fontos és a mindennapi életben használt fogalmat meghatároz. Ezek közül csak azokat emeljük ki, melyeknek a sérültellátásban kiemelt jelentősége van (Sürgős szükség: az egészségi állapotban bekövetkezett olyan változás, amelynek következtében azonnali egészségügyi ellátás hiányában a beteg közvetlen életveszélybe kerülne, illetve súlyos vagy maradandó károsodást szenvedne.) Veszélyeztető állapot: az olyan állapot, amelyben az azonnali intézkedés hiánya a beteg vagy más személy életét, testi épségét vagy egészségét közvetlenül fenyegető helyzetet eredményezne, illetőleg a környezetére közvetlen veszélyt jelentene. Életmentő beavatkozás: sürgős szükség esetén a beteg életének megmentésére irányuló egészségügyi szolgáltatás. Létfenntartó beavatkozás: a beteg életének mesterséges módon történő fenntartására, illetve egyes életműködéseinek pótlására irányuló egészségügyi szolgáltatás. Az igazságügyi orvostan (a Legfelsőbb Bíróság l5.sz. Irányelvére hivatkozással) Módszertani levélben határozza meg az életveszély fogalmát, és azt mondja: „Az életveszély fogalmilag a halál bekövetkezésének reális lehetőségét jelöli, de nem azonosítható a halál szükségszerű beállásának a lehetőségével”. Az életveszély értelmezése szerint még fennáll a halál elhárítására alkalmas beavatkozás lehetősége. Jogi értelemben meg kell különböztetni a közvetlen és a közvetett életveszély állapotát, bár a sérültellátás során elegendő az életveszély megállapítása is, mert ez már meghatározza az ellátást végzők tennivalóit és a felelősségét is. Az orvos szakértői elemzésben kell meghatározni, hogy közvetlen vagy közvetett életveszélyről van-e szó. Életveszélyesnek tekinthető a sérülés akkor, ha azzal kapcsolatban a halál lehetősége adott. Közvetlen az életveszély: életfontos szerv sérüléséről van szó (pl. szív, nagyér), jelentős vérvesztés következett be, shokk alakult ki (vérzéses vagy más jellegű), testüreg nyílt meg, ahonnan szervsérülésből vérzés vagy fertőzés jöhet létre, súlyos mellkasi sérülés a légzést és/vagy a keringést károsítja, súlyos agysérülés koponyaűri nyomásfokozódást okoz. Közvetett életveszélyről beszélünk, ha pl. olyan sérüléssel járó szerv vagy szövetsérülés keletkezik, mely kezeletlenül közvetlen életveszélyt okozhatna. (A közvetlen életveszélyben, az idejében végzett szakszerű kezelés esélyt adhat az életben maradáshoz. A közvetett életveszélyben, az idejében végzett szakszerű kezelés nélkül kialakulhat a közvetlen életveszély és így bekövetkezhet a halálos kimenetel.) Az egészségi állapot maradandó károsodásnál (fogyatékosságnál) azt elemezzük, hogy okozott-e a sérülés olyan elváltozásokat, melyek akár egyes testrészek, akár szervek működésének végleges károsodásával járnak. Súlyos egészségromlásról beszélünk, ha olyan átmeneti állapotot észlelünk, mely sérülés következményeként a sérülés előtti állapothoz képest jelentős romlást képvisel, de ezek megszűnése (gyógyulás) akár az átlagos gyógytartamot is meghaladó idő alatt maradandó károsodás nélkül bekövetkezhetne. (Példák a 8 napon túli gyógytartamra: Nagy kiterjedésű, többszörös vagy összefüggő vérömleny, ugyanilyen hámfosztottság, anyaghiányos sebzés, jelentős vérvesztéssel járó sebzés, lövési sérülés, ér-, ideg-, ínsérülés, csonttörés, ficam, II.-III. fokú égés, közepes vagy súlyos agyrázkódás, belső szervek vérzése, átfúródása, nagy testüregek megnyitása, érzékszervek sérülései bizonyíthatóan 8 napon túli működési zavarral.) Összefüggés a sérülés következményei és a kezelés között: a traumatológiai és az igazságügyi orvostan határán van, hogy mit látunk és értékelünk a sérülés és mit a kezelés következményének. Erre jó példa, hogy egy végtagroncsolódás esetén a roncsolt végtag nyilvánvalóan a sérülés következménye, és ha a végtag megtartásának nincs reális feltétele a csonkolás is a sérülés következménye lesz, nem pedig a kezelés szövődménye. Az azonnali ellátás esélyei: napjainkra a fejlett egészségügyi ellátó rendszerekben végzett elemzések megmutatták, hogy a sérülések következményeinek gyógyulása értékelhetően jobb, ha korán (mielőbb) kerül sor a végleges ellátásra, mert így nagyobb az esély az anatómiai rekonstrukcióra és a szövődmény nélküli gyógyulásra is. Ehhez azonban folyamatos és magas szintű diagnosztikai és terápiás készenlétre és teljesítményre van szükség, mely leginkább csak az ún. sérültellátó központokban valósulhat meg. Az időfaktor (késedelem) hatása a gyógytartamra és a prognózisra: a sérült szöveteken az idő múlásával olyan kórélettani, biokémiai folyamatok zajlanak, melyek egyrészt hátrányosak a sérült szövetek szerkezetének a helyreállításában (duzzanat, bevérzés stb.), másrészt fertőzés és/vagy más szövődmények számára mindez kedvező hatású lehet. Ma már ismert, hogy számos esetben az azonnali/korai helyre állító program az idő múlásával nem kezdhető el, csak más technikák alkalmazásával lehet remélni a tartós és jó gyógyulást. Ennek tudatában a traumatológustól elvárható, hogy ha a személyi és tárgyi feltételek adva vannak, törekedjék a primér és végleges ellátásra. Annál is inkább, mert a halasztás egyrészt már annak időtartama alatt is időveszteség, másrészt mert a biológiai gyógyulás is kedvezőbb a korai rekonstrukció után és így a jobb gyógyeredmény valószínűsíthető. Különleges elemzést kíván a szövődmények és ezek között is a fertőzés felismerésének és kezelésének az időpontja. Amennyiben a nyílt sérülést vagy műtétet követő fertőzés felismerése következetes észlelés során idejében történik meg, és megkezdődik a kezelés is, jó gyógyeredményre is marad reális esély. Ha azonban késedelem mutatkozik akár a felismerésben akár a kezelés megkezdésében vagy végrehajtásában, olyan szöveti elváltozásokkal kell számolni, amelyek a várható végeredményt kedvezőtlenül befolyásolják. Ilyenkor nemcsak a sérülés, hanem a fentebb írt késedelem is szerepet kaphat a kedvezőtlen végeredmény létrehozásában.

AZ INTÉZMÉNY ELHAGYÁSÁNAK JOGA: A törvény 12. §.-a: 12. § (1) A betegnek joga van az egészségügyi intézményt elhagyni, amennyiben azzal mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti. E jog csak törvényben meghatározott esetekben korlátozható. (2) A beteg távozási szándékát a kezelőorvosnak bejelenti, aki ezt a tényt a beteg egészségügyi dokumentációjában feltünteti. (3) Amennyiben a beteg az egészségügyi intézményt bejelentés nélkül hagyja el, a kezelőorvos ezt a beteg egészségügyi dokumentációjában feltünteti, továbbá - ha a beteg állapota indokolja - az intézmény elhagyásának tényéről értesíti az illetékes hatóságokat, valamint cselekvőképtelen beteg esetén a törvényes képviselőt. Korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerint megnevezett személyt, ennek hiányában a törvényes képviselőt kell értesíteni. (4) A beteg egészségügyi intézményből történő elbocsátásáról a beteget, illetőleg hozzátartozóját előzetesen tájékoztatni kell, lehetőség szerint legalább 24 órával a tervezett elbocsátást megelőzően. (5) Cselekvőképtelen beteg esetén az (1) bekezdés szerinti jog a törvényes képviselő egyetértésével gyakorolható. A sérültre vonatkozó sajátosságok: A sérültek nagy része nem tervezte meg sérülését és ezért nem számolt a kórházba, egészségügyi intézménybe kerülésével sem. A sérülés váratlan esemény szokott lenni és rendszerint olyan élethelyzetben következik be, amelyben még számos megoldásra váró feladatot lát a sérült. Ezért általában nehezen vállalja és viseli az intézményben tartózkodást. Ha a sérült az intézményt el kívánja hagyni, és ezt orvosának bejelenti, az orvos ezt a beteg egészségügyi dokumentációjában tünteti fel. Az orvosnak kötelessége a sérültet felvilágosítani, hogy döntésével nem ért egyet, és azokra a veszélyekre is rá kell mutatnia, amelyeknek a beteg a távozásával kiteszi magát. Célszerű az orvosnak arról is nyilatkozni, hogy a beteget cselekvőképesnek tekinti. Amennyiben az orvos a beteg önmagára nézve nagy kockázattal járó döntését nem cselekvőképesen vagy korlátozott cselekvőképességgel hozza meg (zavartság, alkoholhatás stb. miatt), úgy a az orvos a beteg szándékáról értesíti annak törvényes képviselőjét, vagy szükség esetén az illetékes hatóságot. Ha a sérült az egészségügyi intézményt bejelentés nélkül hagyja el, értelemszerűen ezt is fel kel tüntetni a dokumentációjában és állapotának megfelelően értesíteni kell az illetékes hatóságot vagy a törvényes képviselőt (szükség esetén a családorvosát is). A dokumentációban az orvosnak az intézkedéseit ugyancsak fel kell jegyeznie. Ha a sérült gyermek, az egészségügyi intézményt önállóan nem hagyhatja el. Ha az mégis megtörténne, úgy azonnal értesíteni kell a gyermek törvényes képviselőjét és szükség szerint az illetékes hatóságot is. Ha a szülő, törvényes képviselő kívánja a saját felelősségére elvinni a gyermeket és azt az orvos a sérült gyermekre nézve veszélyesnek tartja, először a meggyőzés eszközeivel próbáljon célt elérni. Ajánlja fel más kollégák, intézmények együttműködését is, miközben felajánlható az utókezelés, ellenőrzés továbbra is. Ha az orvos nem kap egyetértést, akkor írásban kell rögzíteni, hogy nem adódott mód a gyermek kezelésére. A sérült más intézményben való kezelését a beteg vagy hozzátartozója is kezdeményezheti. Az ellátásáért felelős intézményt azonban tájékoztatni kell erről, és abban annak közre is kell működni, mert a szállíthatóság megállapítása és felelőssége a sérültet észlelőket terheli.

A TÁJÉKOZTATÁSHOZ VALÓ JOG: A törvény 13.§.-a: 13. § (1) A beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra. A betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon: egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is; a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról; a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és kockázatairól; a vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett időpontjairól; döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében; a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről; az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről, a további ellátásokról, valamint, a javasolt életmódról. A betegnek joga van a tájékoztatás során és azt követően további kérdezésre. A betegnek joga van megismerni ellátása során az egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a várttól eltérő eredményt és annak okait. A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz. A betegnek joga van megismerni az ellátásában közvetlenül közreműködő személyek nevét, szakképesítését és beosztását. A tájékoztatáshoz fűződő jogok gyakorlásához szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja. A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára, valamint arra, hogy a tájékoztatáshoz szükség esetén és lehetőség szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak. A sérültre vonatkozó sajátosságok: A traumatológia a XX. század második felében világszerte elfogadta a sérülés lehetséges következményeinek a megismerése alapján ezek rendszerbefoglalását. Ezáltal fődiagnózisok és részletelemzések alapján beosztások váltak ismerté. Ezek a modern informatika eszközeivel összehasonlíthatókká váltak pl. epidemiológiai szempontból vagy eredményértékelés tekintetében. Példaképen említhető, hogy a lábszártörés esetében a középső harmadi zárt töréseket 27 csoportba osztjuk fel, amikor elemzésre vállalkozunk. (Ebben még nem jut szerep a beteg korának, egyéb sérüléseinek, alapbetegségeinek, személyiségjegyeinek stb.) Ennek ellenére az (1) bekezdés alapján a törvény megköveteli, hogy a sérült számára egyéniesített formában történjék meg a tájékoztatás, mert mind a tennivalókat mind pedig a sérült gyógyulási kilátásait egyéni tényezők igen jelentős mértékben befolyásolják a sérülés nyilvánvaló következményei mellett. Ezek közé sorolható az életkor mellett a foglalkozás és az életmód is, de számításba kell venni az immunrendszer állapotát vagy a sérült együttműködésre való képességét is. Nem tekinthető tehát egyéniesítettnek, de teljes értékűnek sem az a tájékoztatás, mely előre elkészített és az adott sérülés típussal foglalkozó ismertetéssel kívánnak megvalósítani. Ilyen anyag akkor használható fel, ha az beleépíthető a törvényben megkívánt tájékoztatási folyamatba. A beteg joga, hogy tájékoztatást kapjon arról, milyen orvosi tényeket állapítottak meg róla a vizsgálatok során, ideértve egészségi állapotát, alapbetegségeit, felismert sérüléseit is. Azonban nem kell tájékoztatni arról, milyen gondolatsorok alapján készíti elő az orvos a vizsgálati és a kezelési terveit, mert az túlmenne a betegtől elvárható ismeretek körén, de a rendelkezésre álló időn és lehetőségeken is. A sérültet tájékoztatni kell a tervezett vizsgálatokról és az azoktól várható eredményekről és kockázatokról annak elhagyása esetén, ha a beteg azt kívánná. Amidőn a kezelést indokoló kórisme meghatározható, arról kell a beteget tájékoztatni, hogy az miben áll és mi a javasolt kezelési terv és az attól várható eredmény. Elutasítás esetén mi a beteg kockázata és az így várható kimenetel, valamint arról is, hogy van-e reális alternatíva, az miben áll és mi annak a kimenetele ill. kockázata. Amennyiben az idő múlásával egy megkezdett kezelés már eredményt ad, arról is és minden tényként megállapítható károsodásról vagy szövődményről és az ezekre vonatkozó terápiás javaslatokról tájékoztatni kell a sérültet (beteget) az egyetértés elnyeréséhez. Minden részletes tájékoztatás azzal érjen véget, hogy a sérült a közölteket megértette és azokra vonatozóan már nincs kérdése. Az (5) bekezdés vonatkozik a gyermekekre, kiskorúakra és értelemszerűen azokra, akik az adott időpontban betegségük vagy sérülésük miatt nem cselekvőképesek. A sérültek egy része sérülésével összefüggésben sorolható-e csoportba (shock, koponya-agysérülés, fertőzés, súlyos anyagcserezavar lehet erre indok). Ilyenkor a döntés a sürgősségi szabály alapján vagy a hozzátartozó együttműködésével hozható meg. A felnőttek tájékoztatása során is törekedni kell arra, hogy a megállapított sérülésekről és azok kezelésével kapcsolatos eseményekről, valamint a várható kimenetelről, tartós következményekről a kezelőorvos megfelelő formában foglaljon állást. A törvény nem fogadja el a „kegyes hazugságot”, de szelleme azt sugallja, hogy körültekintően mérlegeljük a prognózist, valamint a rehabilitáció esélyeit is. Egy tervezett merev ízület után nem hagyhatunk esélyt arra, hogy az ízületben mozgás marad, mert az a kezelés kudarca lenne nem a céljának elérése, ugyanakkor a mozgás megtartását célzó kezelés végeredményeként sem helyes a maradéktalanul ép működést prognosztizálni, ha nyilvánvaló, hogy az csak az esetek kis részében valósulhat meg tartósan. A prognózishoz annak valószínűségét is meg kell határozni. A valószínűtlenül jó kimenetel kilátásba helyezése hozzájárulhat ugyan a javasolt kezelés vállalásához, de ezért a csalódás drága ár lesz és később a pszichés károsodás, sőt jogorvoslat kezdeményezéséhez is. Ha a korrekt esélyeket a beteg ismeri és végül annál kedvezőbb eredményt tapasztal, akkor a kezelés sikereként éli meg és elégedett marad. Különösen nehéz helyzet adódhat gyermek esetében, hiszen a tv. l4. §.-a alapján a cselekvőképes beteg lemondhat a tájékoztatásról, de aligha fogadható el, hogy a gyermek tájékoztatásáról is lemondhat, amit a tv.(5) és (8) bekezdéseinek az alapján az orvosnak meg kellene tennie. A gyermek tájékoztatásának a gyakorlata országonként is különböző lehet. Abban alapvető egyetértés van, hogy a szülővel egyetértésben kellene tájékoztatást adni, mégpedig nemcsak a sérülés közvetlen következményeiről, hanem a tartósan várható következményekről is. Annál is inkább, mert éppen ezek befolyásolására vonatkozóan van a legnagyobb szükség a kis beteg bizalmára tehát azt az évek során meg kell őrizni, hiszen az lehet az együttműködés bizalmi alapja. A túl jó prognózis ugyan azonnali vigasztalás, de az eredmény elmaradása a gyermekben olyan csalódás forrása lehet, amely bizalmatlanná teszi majd nemcsak azzal szemben, aki a meg nem valósultakat ígérte, hanem mindazokkal szemben is, akik később reálisan segíteni szeretnének és tudnának rajta. A felnőtt sérült is nehezen fogadja el a nemritkán legnagyobb jólét élménye mellett bekövetkezett sérülés tartós fogyatékossággal járó vagy azzal fenyegető következményeit, melyek addigi életvitelét, céljait és lehetőségeit nagymértékben befolyásolják. Ezek közlését úgy kell felépíteni, hogy az ún., „gyászreakció” mechanizmusához hasonló folyamatra is számítani kell. A törvény szellemében ezért akkor járunk el helyesen, ha a tényeket és a nagy valószínűséggel bekövetkezőket nem hallgatjuk el, de azokat olyan időpontban és összefüggésekben közöljük, amelyek a legjobb esélyeket kínálják azok elfogadására.

A TÁJÉKOZTATÁSRÓL VALÓ LEMONDÁS: A tv. 14. §.-a: 14. § (1) A cselekvőképes beteg a tájékoztatásáról lemondhat, kivéve, ha betegsége természetét ismernie kell ahhoz, hogy mások egészségét ne veszélyeztesse. Ha a beavatkozásra a beteg kezdeményezésére és nem terápiás célból kerül sor, a tájékoztatásról való lemondás csak írásban érvényes. (2) Az (1) bekezdés szerinti rendelkezéseket a 16. életévét betöltött kiskorú személy esetén is alkalmazni kell. (3) A tájékoztatás joga a beteget akkor is megilleti, ha beleegyezése egyébként nem feltétele a gyógykezelés megkezdésének. A tájékoztatásról való lemondás sérült esetében: A sérült az első ellátása során rendszerint nem él azzal a jogával, hogy a tájékoztatásról lemondhat, hiszen nem tudhatja, hogy milyen körülményei voltak, vagy lehettek annak, ami vele történt. Valós probléma azonban, hogy a kezelés folyamán szükségessé váló tájékoztatásban a sérült már nem kíván részt venni - elsősorban a szövődmények adnak erre példákat. Ilyenkor megjelölheti azt a személyt, akit helyette tájékoztatni kell. A tájékoztatáshoz való jog szorosan kapcsolódik az önrendelkezés jogához, az előbbi az utóbbit alapozza meg, teszi megvalósíthatóvá. Ezért is a mindennapi gyakorlatban az „informed consent”- a tájékoztatásra épített beleegyezés vagy egyetértés napjaink orvosi tevékenységének jogi alapja. Ha a tv. 14. §.-a lehetőséget ad arra, hogy valaki a tájékoztatásról lemondjon és jogát e tekintetben másra ruházza át, nem nehéz arra következtetni, hogy ebben az állapotban az egyetértés jogát is arra kell átruházni, aki a megfelelő tájékoztatást (helyette) megkapta.

AZ ÖNRENDELKEZÉSHEZ VALÓ JOG: A tv. 15. §-a: (1) A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely kizárólag törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható. (2) Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza, figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat. (3) A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen. Az e törvényben foglalt kivételektől eltekintve bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezését adja. (4) A beteg a (3) bekezdésben foglalt beleegyezését szóban, írásban vagy ráutaló magatartással megadhatja, kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik. (5) Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy - amennyiben erre nem képes - két tanú együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata szükséges. (6) A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését bármikor visszavonhatja. A beleegyezés alapos ok nélküli visszavonása esetén azonban kötelezhető az ennek következtében felmerült és indokolt költségek megtérítésére. A tv. 16. §-a: (1) A cselekvőképes beteg – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy - írásképtelensége esetén - két tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal a) megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell, b) az a) pontban meghatározott személy megjelölésével vagy anélkül a (2) bekezdés szerinti személyek közül bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának helyette történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti tájékoztatásból. (2) Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az (1) bekezdés a) pontja alapján nyilatkozattételre jogosult személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a (4) bekezdésben foglalt korlátok közötti gyakorlására - az (1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével - a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak: a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában, a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes (házastársa vagy élettársa, ennek hiányában; gyermeke, ennek hiányában: szülője, ennek hiányában: testvére, ennek hiányában: nagyszülője, ennek hiányában: unokája. A c) és b) pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes: gyermeke; ennek hiányában: szülője; ennek hiányában: testvére, ennek hiányában: nagyszülője; ennek hiányában; unokája. (3) Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes nyilatkozata esetén a beteg egészségi állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni. (4) A (2) bekezdés szerinti személyek nyilatkozata - kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást követően – a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban – a 20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével - a beavatkozással fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell. (5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a (2) bekezdés szerinti személy gyakorolja. (6) Az (1) bekezdés szerinti rendelkezéseket a 16. életévét betöltött kiskorú személy esetén is alkalmazni kell. (7) A (4) bekezdés rendelkezéseit a korlátozottan cselekvőképes beteg törvényes képviselője, illetve a korlátozottan cselekvőképes beteg által a 16. § (1) bekezdés a) pontja alapján megnevezett személy nyilatkozatára is alkalmazni kell. A sérültekre vonatkozó sajátosságok: A tv. 15. §.-a az önrendelkezési jogot járja körül. Az a körülmény, hogy a sérülés térben és időben rendszerint jól meghatározható esemény, melynek általában azonnal érzékelhető következményei vannak és azok hátrányosak a sérültre, jelentős mértékben közrehatnak abban, hogy a sérült az egészségügyi ellátórendszer kínálatát fogadja el az első vagy akár a mielőbbi végleges ellátásra is. A sürgősség ugyanis a sérült számára is nyilvánvaló és elfogadható körülmény és a jól szervezett készenlét valószínűsíti az ellátás szakszerűségét és jó minőségét is. Ha a sérült az ellátórendszer által felkínált sürgősségi ellátást nem fogadja el és helyette mást kíván, az egyetértés hiányában elmaradó ellátás összes következményeit és kockázatát a sérült vállalja még akkor is, ha az ellátásra egyetértésével fel nem jogosított a tőle elvárható együttműködést tanúsítja a sérült által választott ellátás eléréséhez. Ideiglenes ellátás nyújtása és a választott ellátó (szolgáltató) értesítése elvárható de a kockázat a sérültet terheli. A tv. 16. §.-a rendelkezik arról, hogy a cselekvőképes beteg (sérült) hogyan élhet az önrendelkezés jogával más személy megbízásával vagy kizárásával a (2) bekezdésben felsoroltakból. Külön rendelkezik a törvény az ellátás visszautasítása jogának átruházásáról is. E vonatkozásban a törvény szövegének értelmezése és ezáltal a mindennapi gyakorlat is azonos a beteg és a sérült tekintetében. Az (5) bekezdés külön figyelmet érdemel. Eszerint a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes sérült (ilyen a gyermek is!) véleményét szakmailag a lehetséges mértékig figyelembe kell venni, mert az eredményt rendszerint jelentősen befolyásolhatja a sérült tartós együttműködése is, melyre pl. a gyermek esetében az ő véleményének az elfogadása esetén nagyobb esély adódhat. A tv. 17. §.-a: A sürgősségi ellátás keretében fontos iránymutatás, ezért az abban foglaltakat a sérültek ellátása során is be kell tartani. 17. § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és a) a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna b) invazív beavatkozások esetén akkor, ha a 16. § (1) bekezdés a) pontja vagy a 16. § (2) bekezdése szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna és a beavatkozás késedelmes elvégzése a beteg egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne. (2) A beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása: mások – ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is – egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá, ha – a 20-23. §-okra is figyelemmel – a beteg közvetlen életveszélyben van. Eszerint: Ha a sérült egészségi állapota szerint beleegyező nyilatkozat tételére nem képes, ha a nyilatkozat tételére helyette jogosult személy megkérdezése a sürgősség ismeretében késedelemmel járna, ha a késedelmes beavatkozás a sérült egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne, vélelmezni kell a sérültnek az indokolt beavatkozásba való beleegyezését. A (2) bekezdés szükségtelennek tekinti a sérült beleegyezését abban az esetben, ha annak az elmaradása mások (ideértve a már 24 hetes magzatot is) egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, vagy ha a beteg közvetlen életveszélyben van. A sérült különleges orvosi ellátásának egyik lényeges eleme az életveszély értelmezése. A törvény úgy rendelkezik, hogy nem utasítható vissza az olyan ellátás, amelynek elmaradása súlyos vagy maradandó egészségkárosodást okozhatna. Ezt szülő sem tagadhatja meg a gyermeke esetében. Amennyiben indokolt a hozzájárulás bírói pótlását kérheti az orvos, de annak jogerőre emelkedéséig indokolt marad az ellátások végrehajtása. Közvetlen életveszély esetén pedig bírósági nyilatkozatra sincs szükség az ellátáshoz (17.§. (2) bek.). Az életveszély fogalmának meghatározása és helyes értelmezése: ha a sérült (beteg) állapota olyan orvosi adatokkal jellemezhető, melyek alapján a tapasztalat szerint megfelelő kezelés nélkül néhány órán (24 óra) belül bekövetkezhet a halál a kóros folyamattal követlen összefüggésben, az közvetlen életveszélynek tekinthető. Erre példa lehet vérzés, heveny fertőzés vagy életfontos szerv(ek) heveny működési zavara is. Közvetett életveszélyről beszélünk, ha a sérülés és következményei nem rövid időn belül, de kezeletlenül igen nagy valószínűséggel és korán (néhány napon belül) halálhoz vezetnek. Erre példa az átfúródott gyomorfekély, vagy vakbélgyulladás lehet, de a súlyos légzési elégtelenséggel járó mellkasi sérülés, az agynyomás fokozódással járó koponya-agysérülés is. Ilyen esetekben is meghatározó az életveszély ezért annak elhárítására a sürgős ellátás megkezdhető. A harmadik, sürgős ellátást indokoló csoportba soroljuk azokat a sérüléseket, amelyeknél a sérülés utáni első órákban (6-24 óra) adódik a legjobb kilátás a tartós fogyatékosság elkerülésére és a legjobb prognózisú ellátás alkalmazására. Ehhez azonban a sérültet már fel kell világosítani arról, milyen előnye lenne a korai (priméren végleges) ellátásból és mi lehet a kockázata a végleges ellátás halasztásának, azaz a később még alkalmazható gyógymódoknak. Mivel az életveszély és a tartós fogyatékosság csökkentése vagy elkerülése a sérültet ellátó orvos (team) szakmai teljesítőképessége mellett etikai és jogi tartalmú is, a nehéz döntésekben egyaránt ajánlható a több orvos egyetértő véleményét tükröző állásfoglalás dokumentumokban, mely elejét veheti a későbbi ellentéteknek. A dokumentálandó azonban különböző lesz, mert: az életveszély esetén azt kell dokumentálni, hogy az életveszély valóban megalapozott volt, mert ilyenkor el kell végezni az életveszély elhárítására alkalmas, nemritkán kockázatos, megfelelő ellátást, noha esetleg a sérült részéről nincs egyetértő állásfoglalás. A halasztás, a késedelem veszélyét is dokumentálni kell, célszerűen több szakorvos állásfoglalásával, de ilyen esetben, ha a sérült egyetértő állásfoglalása hiányzik, csak akkor szabad elvégezni az ellátást, ha nyilvánvaló, hogy azáltal a sérült egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodását előzzük meg. Ezt kell írásban rögzíteni. A dokumentációba ne csak a konzíliummal megerősített kezelési terv szerepeljen, hanem az is, hogy adott esetben a sérült kellő tájékoztatás után utasítja el azt.

AZ ELLÁTÁS VISSZAUTASÍTÁSÁNAK JOGA: A tv. 20. §-a: (1) A cselekvőképes beteget - a (2)-(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6) bekezdésben foglalt eset kivételével - megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. (2) A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek. (3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasítása a (2) bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet. (4) A (3) bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe. (5) A (4) bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy a beteg gyógykezelésében részt nem vevő, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos. (6) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan képes a gyermek kihordására. (7) A (2)-(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok - személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés megváltoztatását. Ennek során a 13. § szerinti tájékoztatáson túl ismételten tájékoztatni kell a beavatkozás elmaradásának következményeiről. (8) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. A tv. 2o.§-a rendelkezik a súlyos vagy maradandó egészség károsodáshoz vezető állapotokban indokolt kezelés visszautasításának lehetőségéről és annak módjáról is ([2].bek.). Értelemszerűen ezt kell figyelembe venni a sérültek esetében is, ha van idő a kellő mérlegelésre és nem áll fent olyan körülmény, mely a sérültet a döntésében befolyásolná (mint pl. shokk, poszttraumás pszichés reakció stb.). Ugyancsak gondot okozhat, ha a (3). bekezdése szerint életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítását kell mérlegelni. Erre nézve a (4). bekzdése úgy rendelkezik, hogy a visszautasítás szándékát a betegnek a 3. napon meg kell ismételni. Mivel a sérültek ellátásában ilyen időhatárok a gyakorlatban nem adódnak, az életveszély megállapításának a dokumentálása után jogos és elvárható az ellátás érdemi végrehajtása a beteg egyetértő döntése nélkül is (l. a 17. §.-t is). A tv. 21. §.-a: A cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes betegekről rendelkezik. 21. § (1) Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti ellátás nem utasítható vissza. (2) Amennyiben cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti ellátás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség. (3) A kezelőorvos a (2) bekezdésben foglalt kötelezettsége teljesítése érdekében - szükség esetén - igénybe veheti a rendőrhatóság közreműködését. (4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására irányuló eljárás során a bíróság nem peres eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e törvényből, illetve az eljárás nem peres jellegéből más nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni. A sérültek ellátása során is találkozunk e kérdéskörrel elsősorban gyermekek vagy tudatzavarral, eszméletlenséggel járó sérülések esetében. Ez a paragrafus egyszerűsíti a sérültek ellátása során szükséges tennivalók megválasztását (1).-bekezdés. A (2) és a (3) bekezdés alkalmazása során a döntésképtelen érdekében szakszerűen kell eljárni. A tv. 22. §-a: A törvényben általános érvényű szabályozás van lefektetve, ezért nincs külön jelentősége annak a sérültek ellátása során. Ugyanúgy a 23. §. szövege is általános érvényű, ezért külön értelmezést ehhez sem látunk szükségesnek.

AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOKUMENTÁCIÓ MEGISMERÉSÉNEK A JOGA: A tv. 24. §.-a: (1) A beteg jogosult megismerni a róla készült egészségügyi dokumentációban szereplő adatait, illetve joga van ahhoz, hogy – a 135. §-ban foglaltak figyelembevételével - egészségügyi adatairól tájékoztatást kérjen. (2) Az egészségügyi dokumentációval az egészségügyi szolgáltató, az abban szereplő adattal a beteg rendelkezik. (3) A beteg jogosult: a) a gyógykezeléssel összefüggő adatainak kezeléséről tájékoztatást kapni b) a rá vonatkozó egészségügyi adatokat megismerni c) az egészségügyi dokumentációba betekinteni, valamint azokról saját költségére másolatot kapni d) az egészségügyi intézményből történő elbocsátásakor zárójelentést (137. §) kapni e) egészségügyi adatairól indokolt célra - saját költségére - összefoglaló vagy kivonatos írásos véleményt kapni. (4) A beteg jogosult az általa pontatlannak vagy hiányosnak vélt - rá vonatkozó - egészségügyi dokumentáció kiegészítését, kijavítását kezdeményezni, amelyet a kezelőorvos, illetve más adatkezelő a dokumentációra saját szakmai véleményének feltüntetésével jegyez rá. A hibás egészségügyi adatot az adatfelvételt követően törölni nem lehet, azt úgy kell kijavítani, hogy az eredetileg felvett adat megállapítható legyen. (5) Amennyiben a betegről készült egészségügyi dokumentáció más személy magántitok-védelméhez való jogát érintő adatokat is tartalmaz, annak csak a betegre vonatkozó része tekintetében gyakorolható a betekintési, illetve a (3) bekezdésben említett egyéb jogosultság. (6) Cselekvőképtelen személy dokumentációjába való betekintési jog a 16. § (1)-(2) bekezdései szerinti személyt, korlátozottan cselekvőképes személy dokumentációjába való betekintési jog a beteget, illetve a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerint megnevezett személyt, ennek hiányában a törvényes képviselőt illeti meg. (7) A beteg jogosult az adott betegségével kapcsolatos egészségügyi ellátásának ideje alatt az általa meghatározott személyt írásban felhatalmazni a rá vonatkozó egészségügyi dokumentációba való betekintésre, illetve arra, hogy azokról másolatot készíttessen. (8) A beteg egészségügyi ellátásának befejezését követően csak a beteg által adott teljes bizonyító erővel rendelkező magánokiratban felhatalmazott személy jogosult az egészségügyi dokumentációba való betekintésre, és arról másolat készítésére. (9) A beteg életében, illetőleg halálát követően házastársa, egyeneságbeli rokona, testvére, valamint élettársa - írásos kérelme alapján - akkor is jogosult az egészségügyi adat megismerésére, ha a) az egészségügyi adatra aa) a házastárs, az egyeneságbeli rokon, a testvér, illetve az élettárs, valamint leszármazóik életét, egészségét befolyásoló ok feltárása; illetve az ab) ill. az aa) pont szerinti személyek egészségügyi ellátása céljából van szükség; b) az egészségügyi adat más módon való megismerése, illetve az arra való következtetés nem lehetséges. (10) A (9) bekezdés szerinti esetben csak azoknak az egészségügyi adatoknak a megismerése lehetséges, amelyek a (9) bekezdés a) pontja szerinti okkal közvetlenül összefüggésbe hozhatók. Az egészségügyi adatokra vonatkozó tájékoztatást a beteg kezelőorvosa, illetve az egészségügyi szolgáltató orvosszakmai vezetője adja meg, az orvosi tájékoztatásra vonatkozó elbírálásoknak megfelelően – szükség esetén – a kérelmező kezelőorvosával való szakmai konzultáció alapján. (11) A beteg halála esetén törvényes képviselője, közeli hozzátartozója, valamint örököse – írásos kérelme alapján – jogosult a halál okával összefüggő vagy összefüggésbe hozható, továbbá a halál bekövetkezését megelőző gyógykezeléssel kapcsolatos egészségügyi adatokat megismerni, az egészségügyi dokumentációba betekinteni, valamint azokról - saját költségére - másolatot kapni. (12) Az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezelésének és védelmének részletes szabályait külön törvény állapítja meg. A sérültekre vonatkozó sajátosságok között figyelemre méltó, hogy a sürgősségi ellátást megvalósító orvosi tevékenységben prioritást élvezhet a tevékenység (ellátás) időben való elvégzése, annak dokumentációja ezt követheti. Tehát a szóbeli tájékoztatásra mindig adódik idő és mód, de a dokumentumok megtekintése és megismerése a sürgősségi ellátás során nehézségekbe is ütközhet. A törvény szelleme szerint a beteg (sérült) érdekét kell szolgálni. Ebben a szóbeli tájékoztatás időben sem késlekedhet, ugyanakkor a dokumentáció kezelése olyan feladat, mely az ellátás mögé sorolható. Kényes kérdés az orvos gondolatfűzésének a feljegyzése, mert az orvos személyes tulajdona, és kétségeit és elemzését nem a betegnek szánja, akit a tényekről és az állásfoglalásokról kell csupán tájékoztatni, mert ennek ismerete szükséges a betegnek a döntéséhez. Az orvosi elemzés teljes terjedelme a betegnek (laikusként) ártó hatású is lehetne, hiszen feltételezéseknek az általa való továbbelemzése kedvezőtlen pszichés következményekkel is járhatna. Ezért is kell az ellátásért felelős orvosnak körültekintően mérlegelni, hogy a tények mellett milyen következtetéseket jegyezzen fel. A hatóság érdeklődése esetén (rendőrség, nyomozóhatóság, bíróság) a törvény válaszadást rendel el. A munkahely nem hatóság, ezért a sérült egészségügyi adatait közölni csak akkor szabad, ha ahhoz a sérült hozzájárult. A biztosítók ugyancsak azzal a feltétellel tájékoztathatók, hogy ehhez a sérült hozzájárulása már megtörtént.

AZ ORVOSI TITOKTARTÁSHOZ VALÓ JOG: A tv. 25 §-a: (1) A beteg jogosult arra, hogy az egészségügyi ellátásában részt vevő személyek az ellátása során tudomásukra jutott egészségügyi és személyes adatait (a továbbiakban: orvosi titok) csak az arra jogosulttal közöljék, és azokat bizalmasan kezeljék. (2) A betegnek joga van arról nyilatkozni, hogy betegségéről, annak várható kimeneteléről kiknek adható felvilágosítás, illetve kiket zár ki egészségügyi adatainak részleges vagy teljes megismeréséből. (3) Az érintett beteg egészségügyi adatait annak hozzájárulása hiányában is közölni kell, amennyiben ezt a) törvény elrendeli, b) mások életének, testi épségének és egészségének védelme szükségessé teszi. (4) Az érintett beteg hozzájárulása nélkül a beteg további ápolását, gondozását végző személlyel közölni lehet azokat az egészségügyi adatokat, amelyek ismeretének hiánya a beteg egészségi állapotának károsodásához vezethet. (5) A betegnek joga van ahhoz, hogy vizsgálata és gyógykezelése során csak azok a személyek legyenek jelen, akiknek részvétele az ellátásban szükséges, illetve azok, akiknek jelenlétéhez a beteg hozzájárult, kivéve, ha törvény másként nem rendelkezik. (6) A betegnek joga van ahhoz, hogy vizsgálatára és kezelésére olyan körülmények között kerüljön sor, hogy azt beleegyezése nélkül mások ne láthassák, illetve ne hallhassák, kivéve, ha a sürgős szükség és a veszélyeztető állapot esetén ez elkerülhetetlen. (7) A betegnek joga van megnevezni azt a személyt, akit fekvőbeteg-gyógyintézetbe történő elhelyezéséről, egészségi állapotának alakulásáról értesíthetnek, illetve joga van bármely személyt ebből kizárni. A beteg által megnevezett személyt a fekvőbeteg-gyógyintézet köteles értesíteni a beteg elhelyezéséről és annak megváltoztatásáról, valamint egészségi állapotának jelentős mértékű változásáról. A sérültre vonatkozó sajátosságok tekintetében elsősorban az (5) és (6) bekezdéseket kell értelmezni, hogy a sürgős szükség a sérültre nézve is, de a vele azonos időben ugyancsak sürgős szükségben ellátásra kerülőkre nézve is sajátosan befolyásolhatja az általános betegvizsgálat gyakorlatát. Erre egyébként elsősorban a (6). bekezdés utal. Az első vizsgálat és ellátás során nemcsak az alapbetegségek megismerése érdekében van (lehet) szükség ún. általános orvosi vizsgálatra is a sérülés nyilvánvaló következményein kívül, mert gyakori, hogy egyidejűleg több sérüléses következményét is keresni kell. Ezért nem szabad megelégedni egy nyilvánvaló sérüléses következmény részletes elemzésével (pl. közlekedési baleset vagy magasból való leesés után). Az orvosi titoktartás hazánkban ma is sokszor okoz gondot, mert az átlagember fejében meg sem fordul, hogy az orvos érdemi választ neki sem adhat arról, hogy mi baja van az ő kedves ismerősének (munkatársának, szomszédjának stb.). A kitérő válaszokat udvariatlanságnak tekintik, hiszen csak neki kellene megmondani azt, amire kíváncsi és akár meg is ígérné, hogy majd részt vesz a „titoktartásban”. Ez azonban nem járható út, és különösen nem az, amikor a médiák eseményt csinálnak a balesetekből és ezért mindenki azonnal érdekeltnek érzi magát, ha ismerőse van az áldozatok között. Váratlan esemény minden baleset, hiszen úgy mondjuk a mindennapi jólét közepette hirtelen válik a sérült szenvedővé, esetleg áldozattá. Így a lassan kialakuló és felismert betegség helyett hirtelen bekövetkező állapotváltozás hat minden sérült közérzetére és megindítja az érdeklődést is. Még egy tényező szerepel itt a sajátosságok között. Míg gyulladásnak, daganatnak „nincs” egyértelmű kórokozója, a balesetnek lehet, sőt rendszerint van is, akit méltán érdekel, hogy milyen következményekkel járt, amiért esetleg neki felelnie kell - jellemző példa erre a „gázoló”. A titoktartás tehát a sérültre vonatkozóan is törvénybe foglalt kötelezettség, még akkor is, ha az általános gyakorlat sokszor méltányolható együttérzésből és segítő szándéktól vezérelten az orvostól információt vár. Mi lehet a járható út? Egyrészt a törvény segít abban, hogy a hatóságnak felvilágosítást adjanak. Másrészt az igazán jó megoldás az, ha a sérült ad hozzájárulást ahhoz, hogy állapotáról az orvosa tájékoztatást adjon. A médiák és az ismerősök számára pedig annyit lehet mondani, hogy akiről érdeklődnek, az intézményben van és látogassák meg, vagy lépjenek érintkezésbe a közvetlen hozzátartozójával, akinek a sérült állapotáról már tudomása van. A sérültet célszerű tájékoztatni az érdeklődésről (az érdeklődőkről) mert csak ő dönthet arról, hogy ki milyen felvilágosítást kaphat. Ide sorolható a baleset feltételezett okozója is, aki a hatóságtól várhat információt. Bár a közvélemény elvárhatja, hogy a baleset feltételezett okozója, vagy abban résztvevő érdeklődjön a sérült után, itt is végig kell gondolni a titoktartás elvárásait mielőtt bármilyen felvilágosítást adunk. Sem a munkahelyi kapcsolatok, sem egyéb ismert és etikailag talán indokolható érdeklődést ne elégítsünk ki csak az után, ha erre nézve a sérültet megkérdeztük, és kívánsága szerint járjunk el. Ebben a tekintetben az orvost mindig segítheti, ha hivatkozik a titoktartási kötelezettségére, de az elvárásokat és elfogadott szokásokat is jól kezeli a kérdéskörrel kapcsolatosan.

A SZABAD ORVOS ÉS INTÉZMÉNYVÁLASZTÁS KÉRDÉSEI: Erről a tv. 8. és 9. §.ai rendelkeznek: (dőlt szövegek, 8 nál (l)-(2)-(3) és (9)-nél csak (l) a (2) – (5) a várólista alkalmazásáról rendelkezik.) 8. § (1) A betegnek joga van az állapota által szakmailag indokolt szintű egészségügyi szolgáltató és - ha jogszabály kivételt nem tesz - a választott orvos egyetértésével az ellátását végző orvos megválasztásához, amennyiben azt az egészségi állapota által indokolt ellátás szakmai tartalma, az ellátás sürgőssége vagy az ellátás igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony nem zárja ki. (2) Az (1) bekezdés szerinti orvosválasztás joga az egészségügyi szolgáltató működési rendjének megfelelően gyakorolható. (3) A beteg bármely, a kezelőorvos által megállapított diagnózissal, illetőleg javasolt terápiával, valamint fekvőbeteg-gyógyintézetből történő tervezett elbocsátásával vagy más egészségügyi szolgáltatóhoz történő beutalásával kapcsolatban kezdeményezheti más orvos által történő vizsgálatát. 9. § (1) Amennyiben a beteg az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapota által indokolt legrövidebb időn belül a szükséges ellátásban, tájékoztatni kell őt arról, hogy az adott ellátás mely egészségügyi szolgáltatónál biztosítható. A sérültre vonatkozó sajátosságok: A sérültnek is van (lehet) választott orvosa, aki az alapellátást vállalja. Ezért minden olyan esetben, ahol a családorvos (választott orvos) közreműködhet a sérült ellátásában, ezt célszerű megvalósítani. Ha azonban a sérülés jellege annak időpontja és körülményei nem teszik lehetővé a választott orvos közreműködését, úgy az egészségügyi ellátórendszerben adott lehetőségeket kell igénybe venni. Ha valaki könnyű sérülést szenved el, és ezután járóképes marad kézenfekvő lehet, hogy a háziorvosa legyen az első vizsgálója a sérültnek, mert elsősorban kis településeken ő érhető el leghamarabb. Ahol szakellátás is működik (pl. rendelőintézet van, akár kórház keretében is), ott a sérült felismerve, hogy baleseti sebészeti vizsgálatra és esetleg ellátásra van szüksége, közvetlenül is fordulhat oda. A mentőszolgálat lehet ebben is a segítségére, alapvetően akkor, ha járásképtelenné vált. A mentőegység ismeri az adott településen és az adott időszakban működő ellátási lehetőségeket, ezért a 8.§. (1) bekezdés alapján is ezt kell igénybe venni. Ha súlyos sérülés következett be, mely akár a sérült, akár az őt észlelő környezete számára nyilvánvalóvá teszi, hogy szakellátást kell igénybe venni, általános gyakorlat az, hogy ha az alapellátást végző orvos nehezen érhető el, úgy közvetlenül a mentőszolgálatot kérik a helyszíni ellátásra és a további tennivalók meghatározására is. A 8.§. (3) bekezdése határozza meg, hogy a betegnek (sérültnek is!) joga van ún. „második szakvélemény” megismeréséhez, ha e nélkül nem tudja elfogadni a megállapított kórisméket és nem adja teljes hozzájárulását a felajánlott kezelés végrehajtásához. Különösen fontosnak tartjuk, hogy nagyobb kockázattal és/vagy kedvezőtlenebb prognózissal járó kezelés előtt már a kezelőorvos ajánlja fel a második szakorvos közreműködését és a tájékoztatás során már térjen ki arra, hogy nem egyszemélyes vélemény és döntés alapján alakult ki a kezelésére vonatkozó terv és javaslat. A második szakvélemény tekintetében a sérültet ellátó orvos rendszerint a helyes úton jár, hiszen aligha egyedül végzi a kórisme felállításának és az ellátásnak minden részletét. Mégis fel kell hívni a figyelmét arra, hogy a sérülttel is közölje, hogy az ellátás orvosi együttműködés keretében történik. A törvény arról is rendelkezik (8.§. (1).bekezdés) hogy ha „ az állapota által szakmailag indokolt szintű szolgáltatás” az adott intézményben nyújtható, úgy más intézményben való ellátásának minden gondja őt terheli. Ha viszont nem nyújtható, úgy az intézmény köteles gondoskodni arról, hogy a sérült kellő időben a megfelelő ellátást nyújtani képes intézménybe kerüljön. Ez a progresszív ellátás lényege, melyben az ellátó intézmények együttműködése valósul meg a sérült lehetséges legjobb ellátásnak elérésére. Ennek érdekében a progresszív ellátást kezdeményező intézmény szervezi a lehetőségek igénybevételét és állapítja meg felelősséggel a beteg szállíthatóságát is. A magasabb szintű ellátásra vállalkozó intézmény orvosait tájékoztatni kell minden előzményről és a sérültet is arról, hogy mi indokolja az áthelyezését. Kényes helyzet alakulhat ki, ha a sérült nem járul hozzá a progresszív ellátás keretében való áthelyezéséhez. Ilyenkor a hozzátartozók segíthetnek és végső esetben a sürgősség és az életveszély dokumentációja is a helyes megoldáshoz vezethet.

A REHABILITÁCIÓ: A tv. 1oo. §-a: (1) A rehabilitáció olyan szervezett segítség, amit a társadalom nyújt az egészségében, testi vagy szellemi épségében ideiglenes vagy végleges károsodás miatt fogyatékos személynek, hogy helyreállított vagy megmaradt képességei felhasználásával ismét elfoglalhassa helyét a közösségben. (2) A rehabilitáció egészségügyi, pszichológiai, oktatási, nevelési, foglalkoztatási és szociális intézkedések tervszerű, együttes és összehangolt, egyénre szabott, az érintett személy tevékeny részvételével megvalósuló alkalmazása. (3) A rehabilitáció a veleszületett, illetőleg fejlődési rendellenesség, betegség vagy baleset miatt fejlődésében megzavart és ezért a közösségi életben akadályozott gyermekekre, esetlegesen felnőttekre irányuló rehabilitációs tevékenység. (4) Az orvosi rehabilitáció célja, hogy az egészségi állapotukban károsodottakat és a fogyatékosokat – az egészségtudomány eszközeivel – meglevő képességeik (ki)fej-lesztésével, illetve pótlásával segítsék abban, hogy önállóságukat minél teljesebb mértékben visz-szanyerjék és képessé váljanak a családba, munkahelyre, más közösségbe való beilleszkedésre. (5) Az orvosi rehabilitáció szerves része különösén a fizioterápia, a sportterápia, a logopédia, a pszichológiai ellátás, a foglalkoztatás-terápia, valamint a gyógyászati segédeszköz-ellátás és ezek használatának betanítása is. (6) A gyógyászati segédeszközök az alapvető életműködések megtartását, illetve a kiesett funkciók pótlását szolgálják és ezáltal az önfenntartó képességet, az életminőséget és a munkaképességet javítják. A sérültekre vonatkozó sajátosságok: A törvény a (2) bekezdésben nevesíti a baleset miatt fejlődésében megzavart gyermeket. A rehabilitáció azonban a sérülés következtében létrejött károsodások és fogyatékosságok megszüntetése vagy csökkentése általában fontos feladat, melyhez az orvosi rehabilitáció minden lehetőségét ((5). bekezdés) fel kell használni. Ez annál is inkább fontos, mivel általában a sérülés előtti állapot egyfajta egészségi és szociális egyensúlyt jelenthet, amelyet a sérülés után is szeretne elérni a károsodott egyén. A sérültek rehabilitációját az egészségügyi ellátórendszer külön szabályozza és a sérült, azt intézményekben veheti igénybe. A sérültet tájékoztatni kell arról, hogy kezelésének adott szakában ez lesz a jellemző, ezért éljen ekkor az arra alkalmas és ajánlott kezelések igénybevételével. Nyilvánvaló, hogy a rehabilitáció már a sérült ellátásának legkorábbi szakaszában is elkezdődhet, mert az akkor megvalósítható kezelésekre már a legaktívabb kezelés szakában is sor kerülhet. Mégis fontos egyéni és társadalmi érdek, hogy egyrészt a sérülés tartós következményeit a minimumra csökkentsük, másrészt az esetleg kiesett, elveszett működések pótlását vagy helyreállítását létrehozzuk, mert ez segíthet az életmód, életminőség, sőt a munkaképesség fenntartásában is.

A SZERV, SZÖVET ELTÁVOLÍTÁSA HALOTTBÓL: Az l997. évi CLIV törvényben foglaltak végrehajtásáról a l8/l998 (XII.27.) EüM. rendeletben közzétettek az irányt adók. Mivel az élő személyből való szerv-, szöveteltávolítás nem jellemző a baleseti sebészeti tevékenységre, jelen esetben a szerv- és szöveteltávolítás halottból történő szabályozását tekintjük át. Úgy gondoljuk, ezzel segíthetjük a baleseti sebészeket mindennapi munkájukban. A vonatkozó rendelet 6, 7. és 8. §-a: 6. § Halottból más személy testébe történő átültetés céljából szerv, szövet eltávolítása akkor kezdődhet meg, ha a) a donort jelentő intézmény vezetője által kijelölt egészségügyi dolgozó (a továbbiakban: kijelölt egészségügyi dolgozó) – a 8. §-ban foglalt rendelkezések szerint – meggyőződik arról, hogy az elhunyt személy életében nem tett tiltakozó nyilatkozatot, és b) a halál beálltát – a szakmai szabályoknak megfelelően – orvosi halottvizsgálattal megállapították, vagy az agyhalál beálltát a 2. számú mellékletben foglaltak alapján a három tagból álló orvosi bizottság (a továbbiakban: bizottság) megállapította, és c) a szerv, szövet eltávolítását végző orvos megállapítása szerint az eltávolítandó szerv, szövet az elvégzett vizsgálatok és az elhunyt rendelkezésre álló kórtörténete szerint szakmai szempontból átültetésre alkalmas. 7. § (1) Az agyhalál megállapításáig a beteg ellátását - beleértve az újraélesztést is - a legnagyobb gondossággal, a szakmai szabályok szerint és az összes rendelkezésre álló lehetőség alkalmazásával kell végezni. (2) A bizottság tagjai az agyhalál megállapítása során kitöltik és aláírják a 3. számú mellékletben foglalt jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyvet az elhunyt egészségügyi dokumentációjában kell megőrizni. 8. § (1) A kijelölt egészségügyi dolgozó az elhunyt egészségügyi dokumentációjának, iratainak átvizsgálásával meggyőződik arról, hogy a beteg életében tett-e tiltakozó nyilatkozatot. Erről az egészségügyi dokumentációban feljegyzést készít. (2) Ha a szerv, szövet eltávolítására rendelkezésre álló idő alatt a kezelőorvoshoz tiltakozó nyilatkozatot juttattak el, azt köteles a kezelőorvos a kijelölt egészségügyi dolgozónak haladéktalanul átadni. (3) Amennyiben az (1)-(2) bekezdés szerinti eljárás során a tiltakozónyilatkozat nem található, a kijelölt egészségügyi dolgozó a 10. § (5)-(6) bekezdésében meghatározott módon megkeresi az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Országos Tisztifőorvosi Hivatala (a továbbiakban: OTH) keretében működtetett Országos Transzplantációs Nyilvántartást (a továbbiakban: OTNY). Ha az OTNY nem tartalmazza az elhunyt tiltakozó nyilatkozatát, – figyelemmel az Eütv. 211. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezésre is - a szerv-, szöveteltávolítás megkezdődhet. ;(4) A (2) bekezdés szerinti rendelkezésre álló időt a leendő donor biológiai és vegetatív állapotától függően az az időtartam jelenti, amelyen belül a recipiens számára fokozott kockázat nélkül hajtható végre a szerv-, szövetkivétel. Az egyes szervek, szövetek átültethetőségének szabályait a mindenkori szakmai irányelvek határozzák meg. (5) Az elhunyt hozzátartozójával való kapcsolatfelvételkor tájékoztatni kell a hozzátartozót arról, hogy az elhunytnál nem találtak tiltakozó nyilatkozatot, illetve ilyet az OTNY nem tartalmazott, továbbá arról, hogy az elhunytból mely szervet, illetve szövetet távolítottak el. A sérültre vonatkozó sajátosságok: A baleseti sebészek kettős szakmai és etikai felelősséggel dolgoznak. Egyrészt észre kell venni azt, hogy adott esetben potenciális szervdonor lehet az akit észlel és kezel a sebész, de már rajta nem tud hatékonyan segíteni. Ilyen esetben úgy kell eljárni, hogy minden megtörténjék ahhoz, hogy mód nyíljon a szerv transzplantációval arra, hogy egy arra rászoruló betegen segítsenek. Ugyanakkor azonos felelőssége van abban, hogy mindent tegyen meg annak az érdekében, hogy a sérült életben maradjon, ami azt jelenti, hogy talán ezért nem kerülhet sor a szervdonációra sem. A 6.§. a), b) és c) pontjai tehát sérült esetében a baleseti sebész tennivalóiról szólnak. A 7.§. irányt mutat, hogy amidőn már nincs esélye az élet megmentésének, mi lehet a helyes út a szervátültetés lehetővé tételére. A 8.§. (1), (2) és (3) bekezdései nem orvos szakmai kérdésekkel foglalkoznak, a (4) bekezdésben a baleseti sebész döntési helyzet közelébe kerül, ehhez tanácsos orvoscsoportban működni. Végül az (5) bekezdés ismét ténymegállapításról szól, nem döntés előtti mérlegelést segít elő. Mivel az EüM. rendelet 2. számú melléklete az agyhalál megállapításáról szól, ezt itt közöljük: 2. számú melléklet a 18/1998. (XII. 27.) EüM rendelethez - az agyhalál megállapítása: Az agyhalált előidézheti elsődleges agykárosodás (az agy közvetlen károsodása) vagy másodlagos agykárosodás (az agy közvetett ischaemiás, hypoxiás károsodása). Az agyhalált – amely az agy (beleértve az agytörzset is) működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnése – elsősorban klinikai vizsgálatok és a kórlefolyás alapján kell megállapítani. Az agyhalál klinikai diagnózisát kiegészítő műszeres vizsgálatokkal lehet alátámasztani. Az agyhalál megállapítása három lépésből áll. 1. Kizáró körülmények tisztázása. Az agyhalál nem állapítható meg, ha az alábbiak közül bármelyik kimutatható: a) mérgezés, gyógyszerhatás, neuromuszkuláris blokád, b) shock-állapot, c) metabolikus vagy endokrin eredetű kóma, d) lehűlés (a vizsgálat időpontjában mért rectalis hőmérséklet 35 °C alatt van), e) egyes gyulladásos idegrendszeri betegségek (pl. agytörzsi encephalitis, polyneuritis cranialis). 2. Az agyműködés teljes hiányának bizonyítása az alább felsorolt klinikai tünetek együttes fennállásának megállapításával történik: a) mély eszméletlenség [hiányoznak a spontán motoros jelenségek (epilepsziás roham, extrapyramidalis mozgászavarok), nincs rigor, spazmus, dekortikációs vagy decerebrációs tartás]. A spinális reflexek megléte nem zárja ki az agyhalál fennállását. b) Az alábbi agytörzsi reflexek egyik oldalon sem válthatók ki: I. pupillareflex, II. corneareflex, III. trigemino-faciális fájdalmi reak-ció, IV. vestibulo-ocularis reflex. Vizsgálata kalorikus ingerléssel vagy az ún. babaszem-tünet kiváltásával történik. A kalorikus ingerléshez 50 ml jeges vizet kell a külső hallójáratba 30 sec alatt befecskendezni. Fiziológiásan egy perc elteltével az ingerléssel azonos irányú lassú komponenssel nystagmus-szerű szemmozgás jelentkezik. Hiányzik a reflex, ha a szemmozgás nem jelenik meg. A két hallójárat ingerlése között legalább 15 percnek kell eltelnie. A babaszemtünet kiváltásához a vízszinteshez képest 30°-kal megemelt fejtartás mellett hirtelen mozdulattal a nyakat oldalirányba kell fordítani. Fiziológiásan a szemgol
Traumatológia
Szakterületi elnök:
Prof. Dr. Bíró Vilmos
tanszékvezető egyetemi tanár
DEOEC Traumatológiai és Kézsebészeti Tanszék
Szerző:

Prof. Dr. Berentey György
ny. egyetemi tanár

SE ÁOK Traumatológiai és Kézsebészeti Tanszék
Diagnosztika

Panaszok, anamnézis

.

Terápia


Kiegészítő információk