Az orvostudomány válaszúthoz érkezett, és egyre inkább a „tiszta tudomány” szigorú kritériumait alkalmazza. Az alapkutatás, a biológia és szakágai, a biofizika, biokémia óriási fejlődése lehetővé tette, hogy a ráépülő klinikai ágak elvonatkoztassanak a betegtől.

Ma nem beteget, hanem betegséget gyógyítunk, a „bizonyítékokon alapuló orvoslás” szigorú kritériumai szerint. Nem intim módon, hanem személytelenül, kis területünk kizárólagosságára specializáltan. Ma a konzílium nem megtisztelő kapcsolat, hanem kényszer, hiszen jóformán csak saját szakterületünkhöz értünk. Csodálatos szerekkel meggyógyítjuk a gyomorfekélyt, s ha ezzel együtt (régen úgy véltük, ennek hátterében) a lélek (psyché) is beteg, mint második kórt tartjuk karban – rendszerszemlélet nélkül, és újabb gyógyszerekkel. (Bizonyára lesz sírás elleni gyógyszer is, töprengés elleni tabletta, devianciákat gátló injekció.)
Napjainkban nem orvos-, hanem mesteremberképzés folyik. Kialakult a megrendelő és szolgáltató közti, csak a „munka tárgyára”, az adott betegségre figyelő stílus. Az egészségügyben a hagyományos, támaszt nyújtó orvosi munka helyett a teljesítménykényszer, a személytelen céhmunka vált normává.
Az orvos, a háta mögött „izmosodó” hatalmas tudás pöffeszkedésével elszakad a betegtől. Mindig úgy véltem, az orvosi munka alapja csak részben lehet a tudomány, legalább akkora hányad a tehetségre, empátiára, egyénre szabott kommunikációra épülő csoda, a megfoghatatlan.
Az ember egyre inkább elveszítette az élet nehézségeiben szerzett bajait vele együtt látó és kezelő társát. Nincs módja az elmagányosodás ellen védekezni. S ha egyéniségének problémáival próbál az orvoshoz fordulni, az a rendelkezésre álló technikákkal egyenpolgárt farag belőle. A beteg sajátosságainak megértési és befolyásolási technikái kivonultak a divatos eszköztárból, s nem tudunk mit kezdeni azzal, aki nem beteg, csak „nem érzi jól magát”. A kezébe nyomunk pár előre elkészített nyomtatványt, általános tanácsokkal, gyógyítsa meg magát. Mivel a jó szónak nincs ára és nem termel profitot, az már nem is tartozik orvosi munkánk kötelező eszközei közé. Divatba jönnek drága, néha felesleges gyógymódok (lásd vérnyomáscsökkentők – egy nagy felmérésben a leghatékonyabb, a legolcsóbb a vízhajtó volt), és azokat igénylő, kellően nem alátámasztott betegségek (lásd Helicobacter-kérdés). Ezzel kötelező érvényű módszertani ajánlások születnek, s így jutunk oda, hogy a stresszfekélyre is „hármas kombinációval”, drága és nem adekvát szereket adunk. A fekélyt kezeljük tehát, nem a beteget – az eredményt a „bizonyítékok” és nem a beteg szolgáltatja.
A morál helyét az egészségügyben is egyre inkább a „jogszerűség” veszi át. A kártérítési perek megszaporodása jelzi a betegekben felhorgadó, sokszor jogos kételyt és dühöt, másrészt az egészségügyieket is defenzívába szorítja. Ilyen jogi környezetben Pasteur soha nem merte volna a veszettség elleni szérumát kipróbálni, s ezzel akkor egy kislány, azóta sok millió ember életét megmenteni. A kialakuló bizalmatlanság mindkét oldalon jelentkezik, és hovatovább ellenségeskedésbe csap át. Pedig az orvos a feltétlen bizalom és a feltételezhető, jóindulatú lojalitás hitének megelőlegezése nélkül nem lehet sikeres.
El kellene gondolkodni azon, mitől orvos az orvos, mi különbözteti meg a Microsoft jövőbeli szoftverjétől, amely majd az ember beavatkozása nélkül gyógyítja meg a beteg(ség)et.
Az állami gyógyászat kifejezetten a betegek ellen irányul: a finanszírozás elvei és technikái, az egyeduralkodó egészségpénztár megnyomorító diktátumai reménytelenné teszik a tisztességes orvosi munkát. A tömegtermelés normatíváinak erőltetése sem menti meg az egyre kuszábbá váló egészségügyet a hatékonyságvesztéstől, ellaposodástól, az ismétlődő kórházi adóssághegyektől. Nem jelentenek semmit a látványos, nagy értékű eszközbeszerzések, hiszen a lényegen nem változtatnak.
A környezet a meghatározó! Ebben a beteg személy csak mint TAJ-szám jelenik meg. Az orvos leszállt a piedesztálról, és ezzel a beteg vesztette el a legfontosabbat: a szükséges és jól működő hitet.
A magánszféra jó eséllyel nyújthat pontos, nyugodt, kiegyensúlyozott és személyes alternatívát, ha megérti az ember problémáit. Az igazi vesztes mindebben a társadalom, de ő a felelős is! Ha a felfestett jelen- és jövőkép nem felel meg neki, tehet róla. Félreértés ne essék: csak a betegek és leendő betegek tehetnek róla és érte, az orvos passzol. Ne tessék tehát a szívvel-lélekkel szolgálni akaró szakemberektől várni azt, ami nem az ő dolguk. Az orvos általában nem tud mást, csak a hivatását művelni. Az, hogy hogyan teszi ezt, önökön múlik.
Mi az, amitől a beteg egy találkozás, személyre szabott vizit után már félig gyógyultnak érezheti magát, és mitől érzi úgy a hivatását gyakorló orvos, hogy nem született hiába? Nem a pénz, nem a szakmai hierarchiában elfoglalt (talmi) hely, nem a tudományos közlemények száma és az idézettség! Hippokratész még tudta. Aki már érezte a sikeres orvosi munka örömét, az boldog ember a szakmájában. A most pályára lépőknek ilyen élményre kevés esélyük van. Őket, mint kollégákat, nagyon sajnálom, de a betegekért a szívem szakad meg!