Lélekvonat Fontosabb Orvosi szógyűjtemény Tárgymutató  
  Tartalomjegyzék pszichológiai szakkifejezések      

4. Európai és hazai gyűjtemények

A századforduló környékén létesültek azok a gyűjtemények, amelyek az elmegyógyintézetek betegeinek képzőművészeti munkáit mutatták be, majd a későbbi években ezek tudományos feldolgozásával, mint "pszichopatológiás képzőművészet", egy új tudományág alapjait rakták le. Ebben az időben kezdtek foglalkozni az azték, valamint a keleti művészetekkel, a fejlődő népek lélektanával, a gyermeki lélek fejlődésének állomásaival. Az emberről újonnan alkotott képhez, az újabb filozófiai koncepciókhoz és társadalomtudományi törvényekhez hozzátartoztak ezek a felfedezések - a pszichotikus világának ezen sajátos megismerése is [20].
A jelenleg Európában számon tartott gyűjtemények nagyságukat és jelentőségüket tekintve is igen széles skálán mozognak, többen Outsider Art, Art Brut, Psychiatric Art néven szerepelnek. Ezek a gyűjtemények anyaguk bemutatásával, feldolgozásával, vagy egyéni esetek elemzésével a szakterület fejlődésének fontos állomásait is jelentik.
A Lausanne-i Múzeum 1985-ös Guide Bookja szerint az Art Brut olyan, nem intézményesített művészet, amelynek művelői a képzőművészet és/vagy éppen a társadalom körein kívül élnek, magányosan, börtönben vagy elmegyógyintézetben, nem ragaszkodnak a hagyományhoz, a divathoz, eredeti, általuk kitalált rendszereket és technikákat alkalmaznak. A gyűjtemények legrégebbike talán a torinói Lombroso Gyűjtemény, amely feltehetően az 1860-70-es években keletkezett. A heidelbergi mintegy 6000 darabból álló Prinzhorn Gyűjtemény a festményeken, rajzokon, textíliákon kívül könyveket, szobrokat is magába foglal. A múzeum a nagyközönség számára jelenleg nem látogatható, a gyűjteményt feldolgozó H. Prinzhorn 1922-ben, majd 1923-ban megjelent munkái az idevágó irodalom mérföldköveinek tekinthetők.
Ugyancsak Heidelbergben található a Museum Hans Cajeth, amely európai naiv művészek alkotásait őrzi.
Az asthoni (Cambridge mellett található) Adamson Gallery több mint 60 ezer munkát tár a látogatók elé, és hűen tükrözi Edward Adamson nézetét, miszerint mindenkinek van saját, egyedi kreativitása, s ezt megfelelő körülmények között ki is tudja fejezni.
A lausanne-i Art Brut és Outsider Art Gyűjtemény 300 alkotó több mint 10 ezer művét
tartalmazza, amelyből mintegy 800 kiállítás keretében folyamatosan látható. A híresebb "mestereket" többek között Aloyse, Wolfli, Gill, Lesage, Ratkier és Jakic munkái képviselik.
Különlegességnek mondható L. Navratil intézete és gyűjteménye a Bécs peremén található Klosterneuburg-Guggingban. Itt 1981 óta csak olyan krónikus elmebetegeket kezelnek, illetve foglalkoztatnak, akik festészeti vagy más kreatív tevékenységet hajlandók folytatni. Róla Bihalji-Merin több szempontból is megemlékezik [14].
A hazai gyűjtemények közül elsőként a Reuter Camillo által 1918 és 1946 között létesített anyagot kell megemlítenünk, amelyet Jakab Irén egészített ki és dolgozott fel [27].
Az 1920-as években a jelenlegi Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet akkori orvosa, Selig Árpád kezdte gyűjteni elmebetegek képzőművészeti alkotásait. A gyűjtésbe Fabinyi Rudolf és Nyírő Gyula is bekapcsolódott, majd az ország több intézetéből összegyűjtött anyagot 1928-ban állították ki az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézetben. A hányatott sorsú gyűjtemény egy kis része - amely a háború zűrzavarát átvészelte -, 1952. körül került elő és nyert elhelyezést az azóta összegyűjtött anyaggal együtt jelenlegi helyén, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Múzeumában [20]. Az anyag részletes és korszerű ismertetése Moussong-Kovács E. munkájában olvasható [34].
A hazai gyűjtemények között - de a világ ranglistáján is - kiemelkedő helyet foglal el Hárdi István 83 ezer rajzot számláló több évtizedes gyűjteménye, benne 5000 sorozattal, amelyek követik a betegségek több évig tartó változását, valamint a "dinamikus rajzvizsgálatok" alapjául szolgálnak [23].
Igen jelentős továbbá Pető Zoltán szegedi Rehabilitációs Osztályának gyűjteménye [38], ezen belül is kiemelkedő és egyedülálló a betegek népművészeti tevékenysége és munkáik bemutatása [39].

Művészetterápia Pomázi Intézetben

A gyűjtemények bemutatását, a betegek műveinek elemzését csak később követte az a felismerés, hogy az egyéni munkák csoportterápiás helyzetben való megbeszélése, majd ezek felhasználása az egyéni pszichoterápiában való a gyógyító munka fontos része.
A szavakban való kifejezés nehézségeivel küzdő pszichiátriai betegnél az alkotásnak közvetítő szerepe lehet, amely lényegében a különböző néven elterjedt művészetterápiás, expresszív, kreatív terápiás csoportmódszerek céljait is jelenti.
Ismertetésünkben csupán néhány szerzőre tudunk utalni - mint Prinzhorn [41], Bender [12], Jakab I. [26, 27], Kris [31], Naumburg [35, 36], Plokker [40], Volmat [47], Pertorini [20], Jádi [28], Moussong-Kovács [34], Hardi [23] és Pető [37, 38, 39] -, akiknek munkái nem csak a téma meghatározó állomásait jelentik, hanem számtalan irodalmi adattal is szolgálnak, és az értékes munkák összegyűjtését szorgalmazzák.
Intézetünkben a képzőművészeti munka 1966-ban kezdődött néhány beteg spontán tevékenységével, akik a közelben található agyagból különféle figurákat kezdtek gyúrni. Stumpf I. biztatására ez a spontaneitás bizonyos rendszerességet öltött, és a fokozatosan kialakított kiscsoport most már mint "művésztelep" dolgozott tovább. Munkájukról több közlemény, előadás és számos sikeres kiállítás tanúskodik [13, 43, 44, 45].
Jómagam ezt a tevékenységet 1970 óta kísérem figyelemmel. A kreatív terápiás munkák közvetlen irányítását, részben új alapokra helyezését munkatársaimmal 1980-ban kezdtük el. A csoport pszichológiai vizsgálatait és vezetését Végh Magdolna klinikai pszichológus irányította, akivel - a továbbiakban ismertetett - Alkotó Táborokat is közösen szerveztük és vezettük. A kerámiamunkáknak alapvetően új lendületet adott az 1981-ben beszerzett nagyméretű, elektromos égetőkemence, amelynek segítségével új technológiákat tudtunk bevezetni.
A műveket, a betegek önkifejező élményének megnyilvánulásait - más szakértő szerzőkkel is egyetértésben - olyan eszköznek tekintjük, amelynek társas elemzése az egyéni pszichoterápiába építve a gyógyító munka fontos része. A csoportos kifejezésterápiával, mint az eszközös módszerek csoportos technikájával kiegészítve a betegek vezetését célozza a rehabilitáció során.
A "művésztelep" elnevezést tudatosan nem használjuk, mivel ez a munkánk lényegét sem fejezi ki, ráadásul félreérthető is. Inkább azt mondhatjuk, hogy ez egy rehabilitációs részleg, amely a kifejezésterápiát - mint a szocioterápiák különleges fajtáját - egyéb kezelési módokba ágyazva kiemelkedő módon alkalmazza az arra alkalmas betegeknél.
Foglalkoztatási rendszerünk három - időnként egymást némileg átfedő, a beteg állapotának, kifejezőkészségének megfelelő - szintre osztott csoportmunkán alapul.
Az első csoportba - nevezhetjük kiegészítő vagy kezdő csoportnak - olyan betegek kerülnek, akiknek negativisztikus magatartását a gyógyszeres kezelés mellett egyszerű képzőművészeti tevékenységekkel (rajzolás, festés, agyagozás) próbáljuk befolyásolni.
A második csoport tulajdonképpen önkiválasztó. Ebben a csoportban tevékenykednek azok a betegek, akik vagy saját képzés útján, vagy hivatásból kezdtek foglalkozni valamilyen képzőművészeti tevékenységgel, és műveikkel időnként már a nyilvánosság elé is lépnek.
A harmadik csoport az Alkotó Tábor nagy csoportja. Ez már a teljes önkéntesség alapján működő, az előzőekhez képest lazább szerkezetű csoport, amelynek résztvevői a legnagyobb lépést tették meg a társadalomba való visszatérés és beilleszkedés útján.
A három csoport vezetési módszere különböző, ám az alapelvek mindegyikben ugyanazok: a beteget valamilyen, lehetőleg a legmagasabb fokú rehabilitációhoz segíteni: "A rehabilitáció a pszichiátriai palettán igen fontos szerepet tölt be. Feladata a leépülés mértékének felismerése és a személyiség visszaépítése a lehető legmagasabb szintre." [30]. Az alkotás bizonyos fokig a személyiségvonások függvénye, és bármilyen előnyös rendszert alakítunk is ki, mindig lesznek olyan betegek, akiknek kreativitását az alkotás nem fogja befolyásolni. Más szóval, ez a gyógyítási rendszer is személyre szabott, nem uniformizálható, nem mindenkinél alkalmazható.
Alkotó betegeink kóros tüneteit természetesen csupán vázlatosan ismertetjük, amennyire az összefüggések megértéséhez szükséges. A bemutatott alkotások foglalkoztatási rendszerünk és gyűjteményük jellegzetes darabjai. Az adott időben és környezetben tükrözik igazán a betegek lelkiállapotát, így értelmezésük csakis ennek megfelelően lehetséges. Alapelvként mégis megfogalmazhatjuk:
- A patológiás művészetet csak általában lehet megkülönböztetni a nem patológiástól.
- A betegség senkit nem tesz művésszé, de nem is feltétlenül veszi el a művészi képességeket.
A köztudatban még mindig előfordulnak olyan nézetek, amelyek az őrültség és a zse- nialitás ok-okozati kapcsolatát emlegetik. A téma nem új keletű, már Platón Phaidon című munkájában is előfordul, Arisztotelész híres embereket sorol fel, akik melankolikusak vagy tébolyodottak voltak, Seneca pedig határozottan kijelenti: "nincs nagy szellem őrület nélkül". Ám e felfogás közzététele valójában C. Lombroso Lángész és őrület (1898), és Zseniális ember (1902) című munkáihoz fűződik.
A valóság az, hogy a pszichiátriai betegek művelhetnek zseniális dolgokat, de nem a betegségük segítségével vagy annak következményeként, hanem a betegségük mellett meglévő tehetségük révén. A pszichiátriai betegeknél inkább arról van szó, hogy a szavakkal való önkifejezés náluk időszakosan sokkal nehézkesebb, így a (nem feltétlenül művészi) munkáiknak olyan közvetítő szerep jut, amely a kapcsolatteremtés nehézségeit próbálja áthidalni, sokszor jobb eredménnyel, mintha megszólalnának.
A patológiás és a nem patológiás művész, illetve művészet közötti különbség a pszichiátert különösen érdekli. Az egészséges, de még neurotikus személynél is az egész személy vesz részt az alkotásban. Elmebetegség esetén csak akkor lehet "alkotás", ha van annyi épen maradt, a betegség által szét nem rombolt személyiségrész, amely az alkotás folyamatát lehetővé teszi.
Ezzel a kifejezésterápia, mint rehabilitációs módszer lényegéhez érkeztünk: az épen maradt struktúrák erősítésével kompenzálni a beteg személyiségrészek funkcióit.
Betegeink egyik, nagyobb része a tudathasadás tünetcsoportját mutatja. E betegség heveny szakában a leggyakoribb tünetek a sajátos révület állapota és a különféle jellegű érzékcsalódások, amelyek a beteg minden érzékszervét igénybe vehetik. Drámai küzdelem ez, amely az Én megtartása és az elemi szorongás között zajlik, válaszul a veszélyre, amely a személyiséget, az elhatárolt Ént, határainak felbomlásával fenyegeti. E tünetekhez nyugtalanság is társulhat, saját maga, esetleg mások veszélyeztetésével.
Ebben az állapotban a beteg természetesen még nem alkalmas szocioterápiára, ám miután az említett fő tünetek gyógyszeres kezelés hatására elmúlnak vagy csökkennek, azonnal szocioterápiás kezelést kell kezdeni, hogy késleltessük vagy megakadályozzuk a negatív tünetek kialakulását. A negatív tünetek a következők [9, 10]: az érzelmi élet nehezen igénybe vehető, a beszéd tartalma és a kifejezésmód elszegényedik, csökken az érdeklődés, indítékszegénység, figyelemzavar, valamint a társadalmi kapcsolatokból való visszahúzódás figyelhető meg. Mindegyik olyan tényező, amely a tartós alkalmazkodást megnehezíti vagy lehetetlenné teszi.

Módszertani alapok

Előfordul, hogy a beutaló orvos a beteg kreatív tevékenységének ismeretében kéri a beteg felvételét. Az sem ritkaság, hogy az Alkotó Tábor résztvevői közül többen a tábor után is itt akarnak maradni, vagy később önként kérik felvételüket. Ez számukra nem csak a védett munkahely biztonságát, hanem önmegvalósításuk lehetőségét és egyben lelkiállapotuk egyensúlyban tartását is jelenti. E betegeknél egyértelműen látható a kreativitás, mint öngyógyító tendencia.
Megesik az is, hogy valaki képzőművészeti pályára lépett, és eközben betegedett meg. Alkotásai másként mondanak a pszichiáternek többet, hiszen tanult eszköztárral próbálja a magából kivetített világot "valamilyen vágyott, de soha el nem érhető" rendbe foglalni. Talán itt a legkisebb a távolság a megélt és az ábrázolt lelki tartalom között.
Bihalji-Merin könyvének tanulsága a spontaneitásról szólva mást is megenged. Természetes, hogy nem mindenki festeni vagy rajzolni akar. Nem véletlenül, hiszen az egyik legősibb foglalkozás az agyagformálás. Az agyag felszólító jellege óriási. Ha valakinek a keze ügyébe teszünk egy darab jól eldolgozott, bársonyos tapintatú agyagot, szinte bizonyosra vehető, hogy rövidesen gyúrni kezd, és valamit készíteni akar belőle.
A nap legnagyobb része a műhelyben telik. Mindenkinek van saját asztala vagy sarka, ami csak az ő birodalma, amihez más nem nyúl. Mindenki rendelkezik bizonyos személyi térrel, ugyanakkor a csoportban alkotás és a csoport adta sokféle kapcsolatteremtés lehetősége is rendelkezésére áll. A pszichológiai vezetés rendkívül fontos, a rehabilitáció folyamatának szerves része. Ebbe a munkába a csoportos pszichoterápiától az egyéni foglalkozásokig tulajdonképpen minden beletartozik, ami a beteg lelkiállapotához kapcsolódik. A betegek ezt igénylik is. Egészen más arcukat mutatják - ki kell hangsúlyozni, hogy - egy számukra megfelelő terápiás foglalkoztatási rendszerben, mintha magukra hagyják őket.
Fontos, szinte mindent eldöntően fontos szerep jut a gyógyfoglalkoztatónak, aki teljes munkaidejét az alkotóműhelyben tölti. Ennélfogva magatartásával, személyiségével, munkastílusával nagy hatást tud gyakorolni a vele együtt lévő betegre. Ugyanakkor segítő megfigyelő is, aki a betegek esetleges tünetváltozásait, magatartásmódjait regisztrálva értékes adatokat szolgáltathat a kezelést irányító pszichiáternek. A csapat kiegészítő tagja a festőművész, aki szakmai tanácsokkal segíti a csoportot.
Érdekes kettősséggel is találkozunk, amely az egész művészetterápiás foglalkozáson végigvonul. Tudatában vagyunk annak, hogy minden alkotó munkához szabadság kell. A betegnek az alkotásokban önmagát kell adnia. A kreatív tevékenység általában nem fér össze egy túlszabályozott életformával. A gyógyítás ugyanakkor olyan korrekció - esetünkben rehabilitáció -, amely megfelelő irányítást tesz szükségessé.
A kifejezésterápiának és a szocioterápiának szoros egységben kell haladnia. Nem fordulhat elő tehát, hogy a pszichiáter a beteg tüneteinek mielőbbi eltüntetésére törekszik, ugyanakkor a a kifejezésterápia vezetője a beteget bizarr ötleteinek, érzéseinek kifejezésére biztatja.
Az ember a másokkal való kapcsolataiban tanulja meg viszonyítani önmagát, így alakítja ki az önazonosság érzését. Az önértékelés kialakulásában mások értékelő véleménye döntő szerepet játszik. A pszichotikus betegek önértékelése a társadalomban elszenvedett beilleszkedési nehézségeik, valódi vagy vélt sérelmeik miatt általában sérült.
A csoportban folytatott terápia egyik fontos célja az önértékelés fokozása. A csoport- vezetők dicsérő-elfogadó magatartása és a csoporttagok egymást segítő, támogató, az otthonosság légkörét idéző viselkedése ezt nagymértékben előmozdíthatja. Mindenkinek van egy bizonyos alapkaraktere, amit senki sem választhat meg. Azt sem választja, hogy zárkózott, szófukar, magának való, vagy éppen kifelé élő, mindenkivel könnyen barátkozó legyen. Ezek a vonások inkább "választják őt", pontosabban meghatározzák a kifejezésmódját, a kapcsolatteremtését másokkal, és azt is, vajon szavakkal, vagy inkább valamilyen nonverbális módon tudja magát jobban kifejezni.
A kapcsolatteremtés szándéka a legtöbb pszichotikus betegnél is felismerhető. A szándék mellé azonban megfelelő energiaszintű késztetés, indíték és valamilyen irányú készség is kell ahhoz, hogy a beteg saját alkotásaiban önmagát kifejezze.
A művészetterápia során készült munkákat alapvetően eszköznek tekintjük. Eszköz a betegnek, mert kapcsolatteremtő elemként funkcionál, hiszen közösséget tud kialakítani annak minden előnyös hatásával együtt, ugyanakkor "lereagáló", "kibeszélő" szerepet is játszhat.

Az alkotásokról

"Létrehozni valamilyen eszközt, díszítő vagy használati tárgyat: Alkotás. Ez már önmagában legalább két humán mozzanatot is magában hordoz:
- a tárgyra való irányulást, és
- a kommunikációt.
Az irányulás figyelmet, célképzetet, rövidebb-hosszabb időre tervezett és átgondolt cselekvést jelent, ha az alkotás, mint folyamat elindul. A folyamatban pedig már újabb lehetőségek vannak, olyanok, mint a tevékenység gondolati és szenzoros kontrollja, a visszajelzések lehetőségei, a forma és a színvilág keresése, az alkotásban lévő kommunikációs lehetőségek felhasználása stb." [38].
Az alkotások kivételesen célként is szerepelhetnek, amennyiben olyan művész-betegről van szó, akinek további életvitelét vagy rehabilitációját műveinek zsűriztetésével és kiállítások rendezésével tudjuk előmozdítani.
Az alkotások szemlélete, befogadása vagy elutasítása már röviddel megszületésük után, a betegek között is beszédtéma, de még lényegesebb a kiállításokon a nagyközönség elé tárt művek sorsa. Ezért az alkotások befogadásáról - ha csupán általánosságban
is - kell néhány szót ejtenünk.
A műalkotás értékelése rendszerint nem könnyű feladat, a patológiás műveké még nehezebb. Tudniillik az értékelő tudja a beteg diagnózisát, ismeri betegségtörténetét, és egyéni képzettségének megfelelően látja el jelentéstartalommal a kép címeit, vonalait és szimbólumait. Nehezíti a dolgot az is, hogy például egy képben több jelentésréteg lehet, ez az első pillanatban nem nyilvánvaló. E rétegeket csakis ismételt vizsgálódással lehet a képből kibontani, meglehet, ez a módszer valamennyi műelemzésre jellemző le- het. A művészetszociológia egyik hiányosságaként említik, hogy a műalkotás értékelésénél a tárgyat elemeire bontja, figyelmen kívül hagyva annak komplexitását, a tartalom és a forma bensőséges kapcsolódását, a motívumok összjátékát, a műalkotás ki nem mondható zenéjét, más szóval azt veszíti szem elől, aminek a magyarázatára törekszik. Ezt a fogyatékosságot - kényszerűségből - mi sem tudjuk teljesen kiküszöbölni, legfeljebb javíthatunk rajta azzal, hogy az általunk értékelt műről lehetőség szerint a beteget is beszéltetjük.
Az alkotást szemlélő pszichiáter és az alkotását nyújtó személy azonban egy ponton
mégis találkozik. Mindkettőjük számára a mű értékelése bizonyos mértékig rekonstrukció, bármilyen furcsának tűnik, az alkotó beteg számára is az. Az egyik betegünk ékes tömörséggel annyit mondott: "Az alkotás folyamatát nem lehet tetten érni."
Mások így nyilatkoztak:
"Beszélni lehet róla, de ez nem sok, vagy éppen az a minden."
"Ha el tudtam volna mondani, nem kellett volna megcsinálni."
"Furcsa, hogy így beszélek róla, majdnem nevetséges, és minél többet beszélek róla, valahogy mintha egyre inkább másról lenne szó, mint amit csináltam."
Úgy tűnik, mintha az alkotás befejeztével a mű elválna az alkotójától, még akkor is, ha a műben esetleg a beteg egyéni problémáinak kivetítését fedezzük fel. Hauser A. szerint az esztétikai értéknek nincs pszichológiai megfelelője, ugyanaz a lelkiállapot minőségileg a legkülönbözőbb művek alapja lehet. A pszichológiai adottságok és körülmények csupán alkalmat és ürügyet szolgáltatnak a mű megszületéséhez, de nem tartalmazzák az anyagot, amiből készül. Néha úgy látjuk, és legtöbbször a beteg is azt állítja, hogy hirtelen, "itt és most" előtörő élmények, indulatok hatására született az alkotás. Gondos vizsgálódással néha rálelhetünk valamilyen félretett, elfelejtett vagy éppen elfojtott fantáziaképek, vágyak megelőzően tudatos szövevényére, de legtöbbször ez nem sikerül. Más szerzőkkel egyetértésben feltételezhetjük, hogy az alkotásokban nem tudatos konfliktusok, feszültségek keresnek valamilyen megoldást. Vannak olyan konfliktusok, amelyek sem a testi szükségletek kielégítésével, sem a konfliktushelyzetek feloldásával nem törnek közvetlen kifejezésre, de felfedezhetők, jelen vannak. Feltehetően ezek a feszültségek azok, amelyek a művészi alkotásokba való átmentéssel a leginkább levezethetők.
Itt tegyünk egy kis kitérőt, hiszen eddig is használtunk néhány, a pszichoanalízisből átvett kifejezést, ráadásul a műalkotások magyarázatánál az analitikus szempontok némely esetben annyira kézenfekvőnek látszanak, hogy ezeket semmiképpen sem nélkülözhetjük.
Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe című munkájában a művészetről szólva kifejti, hogy a művész nem tud belenyugodni a készen talált valóságba, egy képzelt világ felé fordul, ahol a vágyai közvetlen kielégülése helyett közvetlen kárpótlást kap. Irreális igényeit a Freud által szublimálási képességnek nevezett mechanizmus útján próbálja - bár szellemi síkon - realitássá változtatni. Vágyai ilyen módon teljesülnek ugyan, de képzelt világba jut, ahol éppen úgy elszigetelődik a valóságtól, mint a különféle lelki betegség- ben szenvedők. A művész, ellentétben a lelki betegekkel, megtalálja a visszautat a valóságba. A művész - mondja Freud - beteljesít egy világot, de ez már nem csak az ő világa, mert megosztja másokkal is, akik szintén kielégüléshez jutnak ezáltal. Ez számukra ugyan csak pótlék jellegű, de a művész művének sikere révén vágyainak valódi beteljesülését élvezi. A művész vigaszt talál magányosságára, ha vigaszt nyújthat másoknak. Fontos számunkra a művészet által nyert kielégülés pótlék jellegéről szóló tanítás, továbbá az a nézet, hogy a forma szépsége csupán csábító jutalom, amely csak az utat készíti elő a művészet tulajdonképpeni céljaihoz, a lélek feszültségeinek feloldódásához. A művészet e végső, rejtett határa - mondja Freud - jelentőségében messze felülmúlja az egy hatás lehetőségeit. A szublimálás értelme - írja - lényegében abban áll, hogy az ösztönt megtisztítja botrányos tulajdonságaitól, meghagyja viszont gyönyörszerző és gyönyörkielégítő képességét. Ha nem is fogadjuk el teljesen azt a nézetet, hogy lelki energiák áthelyeződése egyik területről a másikra művészi alkotások forrása lehet, az igen valószínű, hogy a szublimálás az alkotási folyamatban fontos szerepet tölt be. Freud nagy jelentőséget tulajdonít a szimbólumképzésnek. Szerinte az álomtevékenység pszichológiai eszközeinek nagy része a művészet szimbolikus formáinak megjelenítésében is szerepet játszik.
Tapasztalataink szerint a hasadásos elmezavarban szenvedő betegek alkotásaiban valóban gyakran felismerhető szimbolikus értelem, bár ez a kifejezésmód nem törvényszerű. A beteg a szimbólumképzésével valamit közölni akar, a legtöbbször olyasmit, amelynek értelmezésével maga sincs tisztában, de nem rejtvényt akar feladni. Önmagát akarja adni. Ezért a mű akkor is sokat mondhat, szerzőjéről akkor is árulkodhat, ha a betegség történetéről nincsenek pontos ismereteink.
Kérdés, hogy a betegek alkotásaiban felszínre került különös megfogalmazási módok, szimbólumok mennyire tekinthetők inkább tudatalatti, mint tudatos eredetűnek? A válasz ma is vita tárgya, amelynek lezárására itt és most nem vállalkozhatunk. Feltehető, mondják egyes szerzők, hogy a művészi alkotás folyamatában is olyasfajta mechanizmussal van dolgunk, amely hasonlít a pszichoanalízis alatt álló egyének szabad asszociációihoz.
Ha egyes motívumok rendje különböző összefüggésben ismételten előfordul, és bizonyos kényszerjelleget mutat, akkor mondhatjuk szándékukat tudatos szándék helyett inkább tudatalatti (ösztön) eredetűnek. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a művészi alkotás nem a betegség terméke. A betegség legfeljebb színező elemként hat, sajátos, esetleg bizarr célokra irányulhat, de nem a beteg alkotó erejének rugója.
"A mű az alkotót, az alkotó személyiségének egy részét foglalja magába, de magába foglalja a világnak egy bizonyos részét is. Azt a részét, amely a személyiséget, a személyiség erejét, élményeit és hangulatait megérintette, vagy azt a részt, amelyet intellektusából kifejezni akar." [38].
A műalkotás, megőrizvén önálló értékét, a tünet szerepét is játszhatja. Minden attól függ, a betegség mennyire uralja a beteg személyiségét, tünetképző mechanizmusai
mennyire uralják magatartását, és mindez hogyan tevődik át a világhoz való kapcsolódási rendszerébe. A téveszmerendszer hálójában vergődő beteg esetenként hamarabb lemond a társadalommal való kapcsolatáról - különösen, ha az a téves eszméit vette célba -, mint a téves eszméiről.
A műalkotás élete tehát a befogadásával, értékelésével kezdődik. Az igaz, hogy az egyén értékel, de az egyén a társadalomban él, és annak hatása alól nem vonhatja ki magát. A pszichiátert jelen esetben az érdekli, hogy a beteg a számára fontos értéket hogyan éli meg.
A művészet, a műalkotások értékeinek hatása számunkra kettős jelentőségű. Lényeges a folyamatos hatás, amelyet a mű a betegre és más, kívülálló személyiségre gyakorol. Nem kevésbé fontos a művek bemutatásakor, a kiállításokon nyert visszajelentő hatás, amely megerősíti az előzőt.

előző fejezet     következő fejezet
Az oldalon olvasható információk nem helyettesítik a szakember véleményét, tanácsát. Ezért az olvasottak alapján ne kísérletezzen az öngyógyítással! Ha egészségi állapotában kedvezőtlen változást észlel, forduljon orvoshoz! vitalitas.hu Nyilatkozat
Egészség Ismerettár főmenü