TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT   GYÓGYNÖVÉNYTÁR * L *  
  Tartalom Orvosi szógyűjtemény  
A,Á B C,CS D E,É F G,GY H I,Í J K L,LY M N,NY O,Ó Ö,Ő P Q R S,SZ T,TY U,Ú Ü,Ű V,W X Y Z,ZS

Lándzsás útifű Levelei a köhögést csillapítják: a lándzsás útifű

Latin neve Plantago lanceolata L. Aki ismeri, lépten-nyomon találkozhat vele, mert mindenütt, réteken, legelőkön, utak mentén, parlagokon, elhagyott telkeken nő. Két közeli rokona is van, a széles levelű útifű (Plantago maior L.) és a közepeslevelű útifű (Plantago media L.). Gyógyászatilag mind a három faj levelei felhasználhatók, de a lándzsás vagy keskenylevelű útifű a legjobb.
Mind a népi, mind a hivatalos orvoslásban elismert köhögés elleni szer. Sok teakeverék alkotórésze, de friss levelét is használják. Az orvostudomány a felső légutak hurutja esetén ajánlja. Hatóanyagai a nyálka, a keserűanyagok, a kovasav, és az aukubin glükozid, a flavonoidok, számos ásványi anyag és cseranyagok.
Bár az útifű sűrűn előfordul, a kereskedelmi drog zöme mégis ültetvényekről származik. Az útifű évelő növény, amely erős gyökérrel kapaszkodik a talajba. Levelei tőrózsában állnak, 20-40 cm hosszúak, keskeny lándzsa alakúak, hegyesek, épszélűek, nyélben keskenyedők, 3-7 cm hosszerűek. Tőkocsánya 10-30 cm magas, csúcsán 5-7 mm vastag, majdnem gömbös, tömött füzérvirágzattal. A virágok aprók, pártájuk fehéres színű; májustól szeptemberig nyílnak. Ebben az időszakban kell a növény ép, egészséges leveleit szedni. A leveleket a levegőn szárítjuk. Végül még egy, a népi gyógyászat által alkalmazott felhasználási módot szeretnék megemlíteni, amelyet én is ajánlani tudok. Ha valakit szúnyog, méh vagy darázs csípett meg, és rögtön utána bekeni a csípés környékét szétdörzsölt útifűlevéllel, a csípés helye nem dagad meg és nem viszket.
Len Emberemlékezet óta ismert: a len

Ennek a növénynek Linum usitatissimum L. a botanikai neve, és már a közép-kőkor ember számára is ismert volt hasznossága. A lent rost- és olajnyerésre használták. Erre következtetnek a svájci cölöpépítményeknél talált leletekből. A lentermelésre már a Kr. e. XIV. századból vannak bizonyítékok; az egyiptomi sírkamrákban találtak lenmagokat a halottaknak adott útravalóként. Hippokratész (Kr. e. 500 körül) említi először a lenmagot hurut, testi fájdalmak és hasmenés elleni gyógyszerként. A Paracelsusnak is nevezett Theophrastus von Hohenheim (1493-1541) ingerenyhítő köhögés elleni szerként említi a lenmagnyákot. A lenmag alkalmazása a népi gyógyászatban Hieronymus Bockra vezethető vissza, aki a lenmag orvosi alkalmazásáról igen részletesen beszámol. Az 1577-ből származó füveskönyvében így ír: "A lenmagot megtörjük és porítjuk / egy kevés borssal és mézzel péppé elkeverjük / enyhíti a köhögést / és kedvet csinál a természetes tevékenykedéshez / Mintha az ember belülről meggyulladna / ugyanazt a lenmagot vízben pároljuk / mézet keverünk bele / és abból iszunk / … Az áztatott lenmag csillapítja és elmulasztja az összes forró duzzanatot / belsőleg és külsőleg / …".
Ma a lenmagot az öngyógyításban a bélrenyheség és a székrekedés esetén az emésztés szabályozására használják. Csak ún. "étkezési lenmagot", a csomagoláson feltüntetett mennyiségben fogyasszunk. A tudomány a lenmag esetében a következő alkalmazási területeket nevezi meg: alaphashajtó székrekedés és funkcionális bélmegbetegedések kezelésére. Nyákkészítmények formájában gyulladásos gyomor- és bélmegbetegedések kiegészítő kezelésére. A gyógyszerként használt lenmagnyákot, pektint, sok telítetlen zsírsavat tartalmazó zsíros olajat, linamarint és kéksavglikozidát tartalmaz. Az a félelem, hogy kéksavtartalma miatt – elsősorban tartós alkalmazás esetén – mérgezést okozhat, megalapozatlan. Ilyen mellékhatást még sohasem figyeltek meg, mert a lenmag bevételekor a gyomor savas közegében a kéksavat felszabadító lináz enzim inaktiválódik. A maghéjban levő 3-6 %-os nyáktartalom, a maghéj cellulóztartalmával együtt fokozza a bél mozgását, különösen a vastagbélét, és ilyen módon székletürítéshez vezet. A zsír és a nyák a síkosító anyag szerepét tölti be. A nyáktartalom teszi a lenmagot a gyulladásos gyomor- és bélmegbetegedésekben is hatékonnyá.
A len 30-80 cm magas, kopasz kultúrnövény, csak Közép-Európában termesztik. A szár legtöbbször egyenesen áll, és csak a virágzatnál ágazik el. A levelek váltakozva állnak, legfeljebb 4 cm hosszúra nőnek meg, keskenyek és hegyesek. Az oldalágak végein állnak egyenként az öt csészelevéllel rendelkező világoskék virágok. Belőlük fejlődik ki a gömbölyded, ötrészes tok. A magok tojás alakúak, laposak, fényes barna színűek és 5-6 mm hosszúak.
Levendula Illatáért kedvelt: a levendula

Régen egyetlen díszkertből sem hiányozhatott a levendula, mivel ezt a "legkedveltebb" illatot árasztó gyógynövényt már ükanyáink is értékelték. Levendulavirággal töltött kis zsákocskát akasztottak ruhásszekrényükbe, sőt ünnepi alkalmakkor még a fürdőjükhöz is adták. A levendulafürdő a legkívánatosabb illatfürdőnek számított. Egy időre azután háttérbe szorult, manapság azonban ismét visszanyerte közkedveltségét.
Hazája a Földközi-tenger nyugati partvidéke, de gyorsan eljutott az Alpok északi tájaira is, ahol a dísz- és gyógynövénykertekben pompásan növekszik. Növénytani megnevezése Lavandula officinalis Chaich., Lavandula angustifolia Mill. vagy Lavandula spica Loisel. Az ajakosvirágúak családjába sorolják, amelybe több, általában szintén illatos gyógynövény – a citromfű, a borsmenta, a zsálya, a kakukkfű is – tartozik.
Mivel számos változata és alfaja létezik, a gyógyászati célra hasznosított levendula termesztésből származik. Ilyen módon biztosított, hogy egyéb levendulavirágok nem keverednek a Lavandula officinalis közé.
A levendula 60 cm magasra nő. E félcserje egyenes ágain átellenben rendeződnek a szálas, akár lándzsás, ép szélű, szürkészöld levelek, amelyek szélükön hátragöngyöltek. Az alsó levelek mindkét oldalán fehéren molyhos szőrzet található. A virágok – a virágszáron – álörvbe rendeződnek, lépcsőzetes kalászt alkotnak. Minden álörv 6-10 virágból áll. A virágzási idő júliusra és augusztusra esik.
A levendula fő hatóanyaga a virág különösen kellemes illatú illóolaja. Ezenkívül megemlítendő a kumarin és a cserzőanyagok. A levendulavirág nyugtatólag hat a központi idegrendszerre és a bronchusokra is. A gyomorban és a bélben görcsoldó, fertőtlenítő és az emésztőnedvek termelődését serkentő hatást fejt ki. A levendula többnyire a nyugtalansággal járó különböző állapotok ellen alkalmazott teakeverék alkotórésze.
A levendulafürdő hypotoniásoknak (alacsony vérnyomású egyéneknek) frissítő, ingerült és stressz hatása alatt levőknek pedig lazító hatása miatt tesz jót. Régebben gyakran használták a levendulaszeszt reumás fájdalmak enyhítésére.
A levendulát nemcsak gyógynövényként értékeljük. Fűszerként is használjuk kaporral, bazsalikommal, kakukkfűvel, vagy csomborral együtt, keverékekben. Annyira enyhén fűszerezzünk vele, hogy az illatát éppen csak érezni lehessen, de ne uralkodjon.
A tudományos álláspont a levendulavirágból készült tea hatását közérzeti zavarok – nyugtalanság, elalvási zavar, étvágytalanság, funkcionális gyomortáji zavarok (ideges gyomor, Roemheld-szindróma, meteorizmus) és bélbántalmak – esetén ismeri el.