3. Mi a baj a cukorral?

Kedves cukros vagy nem cukros Olvasó!
Továbbra is fenntartom, hogy nem óhajtok szakkifejezésektől hemzsegő írásművet alkotni, amelyet az első oldalnál a sarokba vágnak. Sőt, amint a bevezetőben már tapasztalhatták, ha úgy érzem, hogy már kicsit tömény a szakma és kezd kissé emészthetetlenné válni, időnként még arra is vetemedem, hogy elmondjak egy-egy teljesen személyes jellegű sztorit, anekdotát, ami velem esett meg az eltelt ötven év során és hátha ezekben is lelnek egy morzsácska okulni valót.
Mégis néhány alapfogalmat feltétlenül szükségesnek tartok megismertetni vagy az iskolában tanultakból felfrissíteni; kérem bízzanak meg bennem, takarékos leszek a tanulnivalókkal.
Amióta eleink időszámításunk előtt ki tudja hányban észrevették, hogy számos növényi anyag jóízű, és ezért bizonyos gyökereket, nádfajtákat érdemes szopogatni, rágcsálni; továbbá később arra is rájöttek, hogy ezt az édes ízű anyagot önálló formában könnyen és - ami nem kifejezett hátrány - olcsón ki lehet nyerni a növényekből, a cukor az emberiség kedvence lett. És még nem tudták, mennyi baj lesz vele. De ne vágjunk a dolgok elébe.
Később rájöttek, hogy a cukor nagyon jó táplálék, energiaforrás. Aztán kiderült, hogy nem is egyféle cukor létezik, és végül: nem is minden cukor édes. No most már ez az egész kellően össze van bonyolítva, úgy, hogy hozzákezdhetünk a kibogozásához.
A cukorféle tápanyagok összefoglaló neve: szénhidrátok. Mivel ezek a mi életünkben a legfontosabb, leginkább figyelmet igénylő és ellenőrzésre szoruló tápanyagok, a könnyebb megismerkedés kedvéért elmondom, honnan ered a nevük. Legtöbbjük kizárólag szénből, hidrogénből és oxigénből áll, mégpedig oly módon, hogy a hidrogént és az oxigént "víz-arányban", tehát 2:1 arányban tartalmazzák (a víz képlete közismerten H2O). Ezért sokáig azt hitték, hogy a szénnek vízzel alkotott vegyületei, hidrátjai. Így ragadt meg a szénhidrát elnevezés. (Más nyelveken: Kohlen-hydrat németül, carbohydrate angolul, hilihydrratia finnül stb.)
A szénhidrátok két fő csoportja: kristályos szénhidrátok, lisztes anyagok.
A kristályos szénhidrátok a cukorfélék. Ezek édes ízűek, vízben, teában, folyékony ételekben jól oldódnak. Két fajtájuk van, ami számunkra a továbbiak megértéséhez fontos lesz, így ismerjük meg ezeket is. Az egyik az úgynevezett egyszerű cukor, egyetlen molekulából áll, monoszacharid; ismertebb nevei: szőlőcukor, krumplicukor, glukóz, dextróz. Ugyancsak egyszerű cukor a gyümölcscukor, más néven: fruktóz, laevulóz is. A ketttő közötti árnyalatnyi, mégis igen lényeges különbségre majd még visszatérek...
A másik fajta cukor kettős molekulájú, diszacharid, ez a répacukor (nádcukor, szacharóz). Ezt árulják étkezési cukorként az élelmiszerboltokban, és ez található az édességekben, süteményekben, édes italokban. Saját jól felfogott érdekünkben már most meg kell állapodnunk abban, hogy az előbbiekben megismert cukorfajták fogyasztása bármilyen formában - a gyümölcscukor kivételével - a cukrosnak tilos! Ez az első és legszigorúbb tilalomfa, amelynek állítását rövidesen meg fogjuk érteni.
Van ezeken kívül még néhány kristályos cukorfajta, ami különbözik a szőlőcukortól (nem mintha a szőlő nem lenne gyümölcs, mégis a szőlőcukor nem azonos a gyümölcscukorral és a két édesítő anyag kémiai szerkezete némileg különbözik egymástól, ebbe azonban már végképp ne menjünk bele.) Létezik ezenkívül tejcukor, malátacukor, valamint több, a cukorhoz hasonló szerkezetű, édes ízű anyag. Ezek fogyasztása nem annyira tilos, mint a szőlő-, répa-, ill. nádcukroké, de itt is nagyon szigorúak a feltételek.
A másik alapvető szénhidrátfajta a keményítő, liszt, cellulóz. Ezek úgynevezett összetett cukrok, poliszacharidok, vízben nem, vagy csak igen kevéssé oldódnak. Elképzelhető, hogy fogyasztásuk során a viselkedésük alapvetően különbözik kristályos válfajaiktól. Lisztes szénhidrát minden kenyér és tésztanemű, gabonaféle és hüvelyes főzelék, valamint egyik legfőbb táplálékunk, a burgonya.
Azt ma már minden újságolvasó, TV-néző tudja, hogy táplálkozásunk három fő alkotóeleme: fehérje, zsír, szénhidrát. Azt is unásig tudjuk, hogy egészséges táplálkozáshoz változatos, vegyes étrend kell, amely mindhárom alkotórészt tartalmazza megfelelő arányban. Szalonnához kenyeret kell enni, húshoz burgonyát vagy galuskát. Tehát bizonyos étrendi egyensúly, szokás már régen, még az első ismeretterjesztő füzetek kiadása előtt kialakult őseinknél. Ehhez aztán társultak a gazdasági viszonyok. Amikor a hús drága lett, akkor tésztát főztek üresen, sőt a háború alatt hogy tudtunk örülni egy darab üres "komisz" kenyérnek. Erről azonban beszélni is rossz, nem hogy írni, így nem is folytatom.
Napi táplálékunk tehát fehérjékből, zsírokból, szénhidrátokból, az úgynevezett tápanyagokból áll. Ezek a legkülönfélébb módokon elkészítve, nyersen, főzve, sütve, ízesítve (lásd még mesterszakácsok, élháziasszonyok stb.) kerülnek belsőnkbe, szabatos elnevezéssel: anyagcserénkbe, itt azért tudóskodom ["anyagcsere"], mert erről a későbbiekben még sokszor lesz szó. És, mint egy nagy gyárban a nyersanyag, a tápanyagok feldolgozásra kerülnek. Nos, hogy mi is a baj azzal a fránya cukorral, vagyis miért is vagyunk éppen cukorbajosok, azt szeretném kissé közérthetőbben, konyhanyelven elmesélni, ezért engedelmükkel maradnék még egy kis időre a gyáróriás példájánál. Kérem, hogy aki ennél már jóval messzebb tart a cukorbaj ismereteiben, az se lapozza el eme gyermekded oldalakat: ismétlés a tudás anyja.
Tehát a mi gyárunkba nagy tömegben, általában csúnyán összekeverve három alapvető nyersanyag érkezik be. Ezeket először szét kell válogatni, és el kell raktározni. A fehérjéket általában építőanyagnak használják, és ebből épül, növekszik, gyarapodik a gyár, a testünk.
A zsírok és a szénhidrátok szolgáltatják mindehhez az energiát. A szervezet-gyár néha képes fehérjét is felhasználni energiaforrásként, de ez költséges, rossz gazdálkodás (lásd még a fogyókúra címszót a lexikonban). A zsírok és szénhidrátok felhasználása energiaforrásként különös módon történik. A szénhidrát szerepelhet önmagában, de a zsírok csak szénhidráttal együtt. Ezt már a régi szakkönyvek is így fogalmazták meg igen találóan: a zsírok csak a szénhidrátok tüzében égnek el jól. Vagyis a szénhidrát mint alágyújtós szerepel, amely segít meggyújtani és elégetni az értékesebb, nagyobb fűtőértékű kokszot, a zsírokat. Ha nincs elegendő alágyújtós, rosszul rakták meg a tüzet, akkor bizony csak füstölés, kormozás, tökéletlen égés az eredmény. Füstgázok keletkeznek, amelyek alapvetően megkeserítik a mi gyárunk életét. A füstgázok mérgezőek, tönkretehetik a gyár munkáját. Ilyen "füstgázok" a mi szervezet-gyárunkban az úgynevezett ketonok - na tessék, már megint a tudomány - ilyen pl. az aceton (igen igen, ne tessék csodálkozni, pontosan az, amit családunk hölgytagjai körömlakk lemosóként használnak), azonkívül acetecetsav, bétaoxivajsav... Tessék??? Hát ezek mi a csudák és hogy kerülnek belénk??? No, erről majd később. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy csúnya, büdös, mérgező anyagok, amelyek a zsír tökéletlen feldolgozása során keletkeznek.
A gyárba folyamatosan érkező nyersanyagot szabályszerűen el kell raktározni, és a szükségleteknek megfelelően kell felhasználni. A raktárgazdálkodás menetét kifogástalan képességű raktárosoknak kell irányítani ahhoz, hogy az anyagcsere rendben folyjék. Ha a raktárak épek, a raktárosok jól végzik dolgukat, a gépezet kifogástalanul üzemel.
De ha a raktárossal baj van, esetleg hiányzik, lóg, vagy csak egyszerűen rosszul végzi munkáját, a raktárból túl sok anyag tűnhet el, ami pazarláshoz, energiahiányhoz, csődhöz vezet. Így a gyártási folyamat egésze megsínyli egyetlen raktáros hanyagságát.
Nézzük most közelebbről az egyik hanyag raktárost. Foglalkozzunk most csak a szénhidrátraktárakkal és azok irányítójával. A fehérjék raktározásáról már volt szó, a zsírokat meg, ha nem égetjük el tisztességesen, esetleg a kelleténél több kerül bevételezésre, annak eredményét láthatjuk számos embertársunk gömbölyödő formáin. A szervezet-gyár raktározási szokásai között még egy furcsaságot kell tudomásul venni. A beérkező nyersanyagot eredeti formában csak ritkán tárolja. Csakis akkor, ha az tökéletesen megegyezik a saját anyagával (ilyen például a szőlőcukor). Minden más anyagot lebont alkatrészeire, felépíti belőle saját anyagát és ezt tárolja. A szénhidrátokat vízben könnyen oldódó szőlőcukorrá alakítja át, vízben könnyen oldódó szőlőcukorra alakítja át, és a vérben oldva kb. 0,1%-os töménységben könnyedén szállítja a test bármely pontjára. Ha felesleg akad a cukorból, azt a máj erre a célra szolgáló raktáraiban helyezi el, és a mindenkor posztján levő raktáros segítségével némi kémiai átalakítással vízoldhatatlanná alakítja át. Ennek neve állati keményítő, másképpen glikogén. Így a raktárak mindig tele vannak, és ha bárhol szükség lenne energiára, a raktáros megengedi a kívánt mennyiség visszaalakítását és kiszállítását. Így a cukorforgalomban tökéletes egyensúly alakul ki. Ez a cukoranyagcsere.
Mi történik azonban, ha a raktáros hanyag, netán éppen nincs jelen? A raktárba befolyó cukor ki is folyik. Nem raktározódik el szűkösebb időkre, elpazarlódik. A vérben sok cukor lesz, a májban kevés. A vérből a felesleget valahogyan el kell távolítani, ki kell az értékes anyagot dobni, ugyanakkor a gyárban nincs elég alágyújtós. Az égés rossz, és egyre rosszabb. Felborult az egyensúly! S mindez egy felelőtlen raktáros hanyagsága miatt. Ez a raktáros oly felháborítóan viselkedik, hogy megérdemli, hogy felfedjük kilétét, leírjuk a nevét: inzulin és az előbb vázolt káoszt, amit az inzulin hiánya, illetve a cukoranyagcsere más okból bekövetkezett hibás működése miatt keletkezett, nevezzük cukorbajnak.
Ebből, remélem, mindenki előtt világossá vált, hogy nem egyértelműen a cukorral van baj, nem a sok cukor vagy cukortartalmú édesség fogyasztása okozza a bajt. Ez egyéb okból egészségtelen. A raktározást és forgalmat szabályozó, azt egyensúlyban tartó rendszerrel, többek közt az inzulinnal, illetve az azt előállító egység, az úgynevezett hasnyálmirigy (pancreas) bizonyos sejtjeivel van baj. (Ez voltaképpen persze nem ilyen egyszerű, de azt hiszem, a kitűzött cél érdekében itt elegendő ennyi is.)
Erre rögtön jön a kézenfekvő ötlet: cseréljük ki az elromlott részt, és a dolog el van intézve. Hát ez nem megy. Orvosok, kutatók sok ezrei dolgoznak ma is a megoldáson amelynek csak egyik alternatívája a hasnyálmirigy átültetés. Keresik az okát, hogy mitől romlik el az inzulint előállító egység a világon egyre több embernél. És miért nem fordul elő szinte soha a pápuáknál és az eszkimók között? Ezt sajnos hiába rágjuk tovább, megoldást, magyarázatot egyelőre nem tudunk. Ezért megismerve a cukorbaj lényegét, megpróbálunk módokat találni viselésére és elviselésére. Erről szólnak a következő igaz mesék.

	előző fejezet			következő fejezet
Az oldalon olvasható információk nem helyettesítik a szakember véleményét, tanácsát. Ezért az olvasottak alapján ne kísérletezzen az öngyógyítással! Ha egészségi állapotában kedvezőtlen változást észlel, forduljon orvoshoz! vitalitas.hu Nyilatkozat Egészség Ismerettár főmenü