A lélek egészségvédelme PSZICHOLÓGIA PSZICHOLÓGIAI SZAKKIFEJEZÉSEK  
  Tartalomjegyzék Orvosi szógyűjtemény Tárgymutató  


6.1 A lelki egészség

Milyen lelki egészségünk védelme? Ehhez elsősorban a lelki egészséggel kell megismerkednünk.
A WHO meghatározása szerint "az egészség nem pusztán a betegségi tünetek vagy károsodás hiányát jelenti, hanem egyben a testi, lelki, szociális jólét állapotát". Az általánosságban megfogalmazott megállapítás további részletezést igényel. A hihetetlenül nagy irodalom (l. Becker és Minsel, 1986), a számos próbálkozás ellenére a lelki egészségről nincs egységesen kialakult vélemény. A különféle megközelítések az emberről alkotott képtől, elmélettől, s a vizsgálatok módjától függenek. Vonatkoznak ezek az emberi személyiségre vagy annak egy vagy több kiemelt működésére. Egy-egy ember lelki egészségét vagy annak hiányát tesztekkel, pszichodiagnosztikai vizsgálatokkal is próbálják megközelíteni. A szomatikus orvostudományból kölcsönzött "normális" vagy "nem normális" esetleg "abnormális" megjelölést gyakran halljuk a lelki egészséggel vagy betegséggel kapcsolatosan. A "normális" kifejezés vonatkozhat bizonyos számszerű összefüggésekre (statisztikai norma), melyek szerint az átlagemberre jellemzően viselkedők az egészségesek. A "nem normális" viselkedés a környezettől eltérő vagy a személy megszokott magatartásától észlelt eltérés, változás, különbség a laikusokban felkelti a kórosság, az "abnormitás" gondolatát. Ezen megközelítés szerint tehát elsősorban a lelki eredetű kóros tünetek jelentkezésekor beszélhetünk abnormitásról. Így pl. ha egy derűs ember búskomorrá, vagy éppen ellenkezőleg, egy megfontolt, komoly egyén egyik napról a másikra kritikátlanul felhangolttá válik, vagy egy csendes személy sokat, esetleg összevissza beszél.
Sokan (Esser, 1987; Holmström, 1987, Antonovsky, 1987; Hurelmann, 1990) folyamatosságot tételeznek fel a normális és az abnormális, tehát az egészség és betegség között. A betegek a pszichiátria alanyai közé kerülnek, a többiek nem. Mivel azonban az egészség skálája igen széles, nagy kérdés, hogy hol a határ, s egyáltalában meghúzható-e? Normális ember meg tud birkózni nehézségeivel, konfliktusaival.
Beszélhetünk örömkészségről, ha úgy tetszik, egészséges lelki közérzetről. Ennek lehetnek fokozatai pozitív vagy negatív irányban. A beteggé minősítés viszont a környezet, a társadalom részéről akkor következik be, ha az illető belső nehézségei elérnek bizonyos fokot vagy meghatározott külső körülmények kóros reakciót váltanak ki. (Ilyenkor halljuk, hogy "érthetetlen X. dührohama", hogy ilyen "csekélység miatt a plafonig ugrott…") A környezet beteggé minősítő tevékenysége pedig függ a tűrőképességtől, beállítottságtól, pl. bortermelő vidéken elnézőbbek az alkoholbetegekkel, míg ugyanezt az embert mohamedán környezetben nem tűrnék. Összefoglalva: a normalitást és az abnormitást illetően a beteggé minősítés függ a beteg belső világától, következményeinek külső megjlenenésétől, a környezet értékelésétől, s a kettő összjátékától, kölcsönhatásától.
A kóros megnyilvánulások összeütközésbe hozhatnak embereket az általuk megszokott környezettel. Az eddig jól bevált alkalmazkodás károsodik, sem a tőle elvártaknak, sem a saját igényeinek nem tud megfelelni. A környezethez való alkalmazkodás ugyancsak fontos kritériuma a lelki egészségnek, hiánya elsősorban az én zavart működéséből származik.
Kreitmen (1989) úgy véli, hogy jelenlegi tudásunk alapján nem határozható meg a pszichés egészség. Bizonyos betegségeket ismerünk, pl. a skizofréniát vagy az Alzheimer-kórt, s tudjuk, hogy az kóros. Ennek alapján a megelőzésnek is olyan pontokon kellene tevékenykedni, melyeket biztosan ismerünk.
Frosch (1990) szerint sokszor el sem dönthető a "normális" vagy "nem normális". Egyfelől a környezethez való sikeres alkalmazkodás sem bizonyos, hogy az egyén számára "belső siker" is egyben, azaz egészséges. Még pl. a külvilágnak oly nagyon imponáló, racionális magatartás sem biztos, hogy egészségesebb állapotra utal. Másfelől az egyént körülvevő társadalmi környezet sem egyértelmű. Így beszél bizonyos kóros igényeket kielégítő környezet "szocioszinton pszichopatológiájáról". Idézi Gilbert tanulmányát Göringről - akit a nürnbergi per alkalmával mint háborús bűnöst tanulmányozott -, kíméletlen, kóros személyiségnek, pszichopatának tartotta. A társadalmi politikai siker és a bűnözés közötti vékony válaszfalat Göringnél anyja, fia gyermekkorában jól jellemezte: "Herman nagy ember lesz vagy nagy bűnöző…"
A lelki egészség a fejlődés oldaláról is megközelíthető. Frosch (1990) a pszichológiai és lelki érettség közti párhuzamosságot emeli ki. Beszélnek még éretlen, infantilis vagy érett, illetve felnőtt személyiségről. Még pontosabb az, ha megjelölik a fejlődési fokot, ahol az előrehaladás megakadt. Pl. a lélekelemzés szerint (Freud ) beszélhetünk "orálisan fixált" vagy ún. érett "genitális szintre jutott" "autonóm" személyiségről.
Freud szerint a lelki egészség középpontjában egyfelől az ember örömkészsége áll, s az ilyen egyén az életben örömet talál, szeretni és dolgozni képes. Másfelől az "én" ösztönöket szabályozó, egyensúlyozó munkája áll. Ez az ösztönökkel való megfelelő bánásmódban, azok célszerű kielégítésében, szükség szerinti lemondásban, esetleg a kielégületlenség elviselésében (azaz a flusztrációs toleranciában) jelentkezik. Bizonyos fokú belátás a saját lelki világunkba, az önismeret ugyancsak az én feladata. Továbbá a valósággal való kapcsolat és a lelki világ egyensúlyban tartása, valamint, hogy az egyén bizonyos fokú konfliktust is el tudjon tűrni s azzal együtt tudjon élni. A fentieket tovább finomítja a pszichoanalitikus Kubie (idézi Wurmser, 1978). Kiemeli a személyiség hajlékonyságát (flexibilitását), belső szabadságát, alkalmazkodó készségét, szemben a kóros impulzusok nyomán jelentkező tünetekkel, automatikus ismétlődésekkel, kényszerű megnyilvánulásokkal. Előbbi esetben a személyiségben a tudatos és tudatelőttes dominál, szemben a tudattalan (az id, az ösztön-én) automatizmusaival. Kiemeli a pszichológiai folyamatok egyensúlyban tartását, rendeződését - integrációját - valamint az önmegfigyelés, belátás, önismeret készségét.
Tress a "lelki egészség rejtélyé"-ben (1986) statisztikai-pszichológiai kutatásai és az irodalmi adatok alapján választ keres kérdésére, hogy mi az oka annak, hogy azonos megterhelésekre az egyik ember megbetegszik, a másik nem. A lelki egészség alapjai a kora gyermekkorban, az iskoláskor előtt alakulnak ki. Ennek fő pillére egy olyan személy, aki a gyermek számára állandó, töretlen, meleg érzelmi légkört nyújt, fejlődésének, önbizalmának kialakulását elősegíti. Az ilyen - mondhatni kulcsszemély - elsősorban az anya vagy pótanya, esetleg nagyszülő. Tress eseteinek 87,5 %-ában az ilyen kapcsolat esetén az ember felnőttkorára egészséges marad. Ezt természetesen különféle hatások leronthatják: lelkileg károsodott apa, a szülők közötti diszharmónia, időben túl közel (1 éven belül) vagy túl távol (6 éven túl) született testvérek. Hermann Imrével hozzáfűzhetnénk ehhez, hogy a lelki egészség alappillére - ha úgy tetszik - fő védő tényezője a megkapaszkodás. Ha tehát a gyermeknek a megkapaszkodásra iskoláskor előtt kedvező lehetősége van, nagy a valószínűsége, hogy felnőttkorára egészséges marad.
Gyakorlati megközelítésben is célszerű foglalkoznunk kérdésünkkel az egészség elvesztése oldaláról. A lélek orvosát felkereső beteg panasszal fordul a pszichiáterhez. A látszat és valóság néha egészen más. Ugyanis a panaszok legtöbbször elvezetnek valahova, s megfelelő munkával kiderülhetnek a súlyos megterhelések, a személyiségben működő antagonista hatások, a baj igazi forrása, az ún. konfliktusok. E megvilágításban a panaszok és a konfliktusok együttese nyújtja a lelki egészség vagy betegség első megközelítését.
A beteg megnyilvánulásainak jellegét és mennyiségét az orvoshoz való kapcsolatán kívül aktuális érdekhelyzete is befolyásolja: pl., ha alkalmasság szempontjából kell minősíteni (gépkocsi-vezetői alkalmasság, fegyverviselési engedély stb.), panaszait bagatelizálja, akár el is titkolhatja. Egyes paranoid betegek olyan rendezett módon viselkednek, disszimulálnak, hogy megtéveszthetik a legkitűnőbb szakembert is. Hasonlóképpen egyes szenvedélybetegek összehasonlítják magukat a nálunk súlyosabb állapotban lévőkkel, mondják, hogy "nem vagyok alkoholista, mint az, aki az árokban fetreng…" Mások ellenben panaszaikat a maguk teljességében igyekeznek kiemelni, hangsúlyozni, vagy akár túlozni, pl. rokkant állományba helyezéskor vagy kellőképpen el nem ismert betegségnél. Ilyenkor azzal is "bizonyítgatják" állapotuk súlyosságát, hogy újabb kivizsgálásokat, szanatóriumi beutalást stb. kérnek.
A lelki bántalmakban a személyiségnek rendkívül nagy szerepe van. Ha valamilyen panasz vagy konfliktus meg is állapítható, még nem feltétlenül "beteg", jól van, dolgozik. Az egész embert, azaz a személyiséget (valamint a környezetet) is kell értékelnünk. Mennyire kerül patogén hatása alá az egész személyiség? Mennyire körülhatárolt a konfliktus kisugárzása? Mennyire nem? Mennyire akadályozza s mennyire engedi érvényesülni a belső szabadságot? "Egy kis kényszer", "egy kis szorongás" és bizonyos fokú konfliktusok egészségesek életében is előfordulhatnak. Különösen jelentősek itt a személyiség erőforrásai, értékrendjei s legbelsőbb impulzusainak érvényesülése. Szemünk előtt bontakozik ki belső munkájának működése és a környezethez való viszonya, az élmény és a viselkedés világa. Tapasztalhatjuk a lelki megnyilvánulások érzelmi, hangulati színezését, amely pl. eleven életközeli világnak, vagy elidegenedettségnek, esetleg "kihűltségnek", "kiégettségnek" impresszióját kelti. Természetesen túl a szavakon, itt is előtérbe kerül a beteg megnyilvánulásainak megközelíthetősége, érthetősége, átélhetősége. Ez az empátia világa: mennyire tudjuk magunkat beleélni az elhangzottakba és azok a vizsgálóban milyen rezonanciát keltenek. Mindezek immár nem pusztán fogalmakba önthetően, de kellőképpen jelzik a beteg egészségi vagy betegségi fokát.
Lehet, hogy a közvetlen foglalkozás, megbeszélés nem ad megnyugtató választ, hisz a megfigyelési tér és idő körülhatárolt. Ilyenkor a hozzátartozók, a családtagok beszámolói, a szomszédok olyan adatok birtokába is juttathatnak, melyek a közvetlen impressziókat kiegészítik.
A gyógyulás folyamatában az egészség visszanyerése is betekintést nyújthat kérdésünkre. Laikus megközelítésben is akkor beszélhetünk igazi gyógyulásról, amikor valaki "ugyanolyan lesz, mint annak előtte volt", "ismét a régi". Vagyis a betegség előtti - premorbid személyiségét - a maga teljességében visszanyeri a panasz elmúlásával. Így pl. a lázas delírium tünetei, a nyugtalanság, a zavart viselkedés és beszéd, tájékozódási zavarok stb. a láz elmúltával megszűnnek, a beteg "feltisztul" és ugyanazzal az emberrel találkozunk, mint akit előzetesen megismerhetünk.
A mai modern gyógyszeres kezelésekkel (a pszichotrop gyógyszerek alkalmazásával) kedvező esetben hasonlóképpen sokszor visszanyerjük az eredeti embert. A melankolikus visszakapja régi munkakedvét, kedélye visszatér, ismét tud örülni, környezetével kapcsolata helyreáll, szociabilitása, önértékelése is rendeződik. Ismétlődő hangulatzavarokban, krónikus betegségekben, pl. a skizofrénia egyes formáiban már nem ilyen egyszerű a helyzet. A mai modern kezelések ellenére is kisebb-nagyobb - esetenként súlyosabb - személyiségváltozással találkozunk. Hétköznapi szóval élve "heges" gyógyulásról beszélhetünk, a kórfolyamat nyomán a betegben különféle hiányosságok maradtak: fáradékonyabb lett, emberi kapcsolatai is megritkultak, vagy csak a legszűkebbre korlátozódtak. Visszavonult lett és aktivitása is csökkent. A lelki egészség szempontjából ezek a személyiség energetikai, érzelmi tényezőinek, a valósághoz való viszonyainak megváltozását jelentik. A lelki egészségnek olyan tényezőiről van szó, melyek további javításra vagy legalábbis támogatásra szorulnak. Modern gyógykezelésnél ezek a tünetek, valamint a kórokozó konfliktusok is hangsúlyt kapnak, ugyanis a gyógyszerek hatása gyakran az ún. "deszimptomatizálásban", tehát tünetmentesítésben merül ki. A beteg színtelen, inkatív emberré válik, külső vagy belső megterhelések nyomán igen könnyen visszaesik a betegségébe.
A pszichoterápia által megközelíthető és átélhető egészségfogalomról - elsősorban a lélekelemzési tapasztalatok nyomán - már szóltunk. A betegek lehetősége, hogy elmondják, ami bennük van, hogy szavakba önthetik feszültségeiket, hogy megértő fülekre találtak stb., sajátos megkönnyebbülési, tisztulási, rendeződési folyamatot indít el. Az analitikus, feltáró jellegű pszichoterápia lényege a szakember segítségével zajló önmegismerés. Ennek folyamán kedvező esetben lépésről lépésre érezhető a gyógyulási folyamat. A tulajdonképpeni, eredeti személyiség, az egészséges - vagy már eleve beteg - mag megközelíthető és élményszerűen átélhető. A szorongások, a gátlások, a különféle torzulások folyamatos oldása fehér foltokat töröl le a lélek világából, lelki holt területek szinte "feltámadnak". Az önismeret növekedésével fokozódik az én tevékenysége, erősödik az önkontroll. Szellemes Freud (1933) hasonlata a Zuyder-See lecsapolásáról: miként a hollandok a tengertől hódítanak el területeket a megművelhető szárazföld számára, a lélekelemzés is gazdagítja az én tevékenységének "területeit", "ahol id volt, legyen én" - mondja Freud . A betegekkel való foglalkozásban a ráismerés öröme (az ún. "aha" élmény) a beteg önbizalmát, aktivitását segíti elő. Igen jó példa az érzelmek visszanyerésére egyik betegünk, akit első felesége "egy darab fának", "érzéketlennek" minősített. Problémáinak feltárása nyomán folyamatosan szabadult meg szorongásaitól, önállótlanságától és jelentkeztek érzelmei, s az emberek iránti szeretetének kifejezései.
Az ún. támogató terápiákban az orvos a személyiség és a konfliktusok ismeretében az én szabályozó, integráló tevékenységét igyekszik erősíteni, segíteni.
A kérdést újabb oldalról is megközelíthetjük: egészség és betegség között a határvonalat a szenvedés jelentheti (Wurmser 1978). A betegség fogalma a különböző kultúrákban igen sok érdekes hasonlóságot tartalmaz. A latin "aeger" és "aegrotus" kifejezés fájdalmat jelent, ez megfelel a XIII. századbeli angol meghatározás szerinti "ill" szónak, ami "ártalmat, fájdalmat és bajt" tartalmaz. Az ősi indoeurópai eredetű germán "siech" szó az angol "sick" fogalmának megfelelően rendszerint testi eredetű szenvedésre utal. (Valószínűleg kapcsolatban áll a "gyenge" jelentésű "schwach" szóval.) A lelki egészség elvesztésére utaló szenvedés különösen jelentős, mert hiszen a gyakori előítélet miatt az orvostól ódzkodó betegek éppen emiatt fordultak hozzá segítségért. A lelki bántalmakban szenvedést okozhatnak a kiváltó okok, pl. ha valaki hozzátartozóját elveszti, vagy nemi erőszak áldozata lesz, s az elszenvedett támadás után - melynek élménye vissza-visszatér - a lelki traumától nem tud szabadulni. Okozhatnak külső-belső konfliktusok fájdalmat, pl. válóper, hűtlenség. Természetesen a konfliktusok oly mélyek lehetnek, hogy a gyötrődő tudata számára nem is hozzáférhetőek. Ilyenkor az okozott tünetektől szenved, pl. az oly gyakori szorongástól, esetleg ismeretlen eredetű feszültségtől, s a nyomában jelentkező vegetatív tünetektől (remegés, izzadás, gyengeségérzet stb.). A krónikus betegek az állapotuktól szenvednek, pl. a nem gyógyult krónikus skizofréniások a társadalom peremén kitaszítva, esetleg elhagyottnak érzik magukat. Némely paranoid beteg panaszkodik a "megbélyegzettségről", ez zavarja beilleszkedését, s visszatérő gondolatként gyötrelmet okoz neki.
Szenvedést kelthetnek az esetleges következmények, pl. a mániás állapot okozta kritikátlan cselekmények után a hangulatilag rendeződött beteg kétségbeesve gondol társadalmi presztízse elvesztésére. Így történt pl. egy kiváló pedagógussal: osztályában mániás magatartása után depressziós állapotba kerülve szörnyű önmarcangolása volt mindattól, amit tett s ami vele történt. Életének önkezével vetett véget.
A szenvedés tárgya maga okozhat gyötrelmet. Pl. a beteg "nem bír belenyugodni" hozzátartozója elvesztésébe. Bánkódik, gyötrődik, "emészti magát". Máskor a szenvedés a tünet okozta gyötrelmekkel jár, szorongással, feszültséggel, üldöztetéses tartalmú hallucinációkkal. Kínlódást jelent pusztán maguknak a kóros tüneteknek az elviselése is. Mint láttuk a fentiekben, a szenvedés legsúlyosabb formája akár öngyilkossághoz is vezethet.
Sok beteg nem számol be szenvedéseiről, igyekszik azokat még maga előtt is titkolni, rejteni, néha elködösíteni. Ismerjük a némán szenvedő embereket. Mások viszont panaszaikat feltárva könnyíteni tudnak magukon, megnyitva az utat a segítségnek.
Az elmondottakból is következik - mint azt több elmélet is hangsúlyozza - hogy az egészség és a betegség között folyamatosság, átmenet van, s a kettő sokszor nem választható el élesen egymástól. Hogy mikor tartja magát valaki lelki betegnek, az egyfelől tőle függ "…mikor nem megy már tovább", "…nem bírja tovább…" Másfelől a környezettől: a társadalom, a közösség, sőt a család minősítő szerepétől: mikor nevezi a különösen viselkedőt, a tüneteket produkáló embert betegnek. Különösen fontos ez a lelki bántalmaknál, ahol nagyon sok függ a környezet pszichológiai, pszichiátriai kulturáltságától, tűrőképességétől és megértésétől. Tapasztalataim szerint pl. sokkal könnyebben minősítenek agresszív személyeket, mint másféle kóros megnyilvánulásban szenvedőket elmebetegnek.

előző fejezet következő fejezet

Az oldalon olvasható információk nem helyettesítik a szakember véleményét, tanácsát. Ezért az olvasottak alapján ne kísérletezzen az öngyógyítással! Ha egészségi állapotában kedvezőtlen változást észlel, forduljon orvoshoz! vitalitas.hu Nyilatkozat
Egészség Ismerettár főmenü