Ma azt a szót hallva, hogy zab, leginkább zabkására, zabnyákra és egyéb zabpehelykészítményekre gondolunk. Ezeket védőételként, vagy legyengült betegek erősítésére szolgáló diétás ételként fogyasztják, számtalan bántalom esetén. Nyugtatószerként azonban csak vidéki, idős emberek ismerik. Régebben zabcsepp, zabtea vagy zabfürdő formájában is használták. Ezek a felhasználási módok ma ismét tért hódítanak.
A zab, amelyet a növénytanban Avena sativa L.-nek neveznek, a pázsitfűfélék családjába tartozik. Nálunk kultúrnövény, amely mindenhol megterem. A zab, mint minden gabonafajta, egyenes szárat növeszt, virága a hosszú szár végén helyezkedik el. A virágzat kettő-négy virágból álló kalászai ágacskákra rendeződnek, így képezve bugát. Az éretté fejlődött zabmagok pelyvával vannak körülvéve, de nem nőttek össze azzal. A virágzási idő júniustól augusztusig tart, a magassági fekvéstől függően (a zab 1500 méter magasságig termeszthető).
Fehérjéket, B csoportba tartozó vitaminokat, ásványi anyagokat (vas, kobalt, mangán, cink, alumínium és kálium), valamint az A-vitamin előanyagát, a karotint tartalmazza. A bór és a jód is megtalálható benne nyomelemként. A zabszalmafürdőt kovasavtartalma teszi érdekessé. A zab nyugtató hatása főként az aveninre, egy indol-alkaloidra vezethető vissza. Nyugtatószerként főleg a mag alkoholos kivonatát alkalmazzák. Bár készíthetünk mi magunk is kivonatot etilalkohol (70 %-os) 1/10 arányú hozzákeverésével, azonban a gyógyszertárakban Avena sativa tinktúra néven kapható eredeti készítmény felülmúlja az alkoholos kivonat hatását.
Idegesség és nyugtalanság esetén vegyünk be ebből naponta többször öt-öt cseppet. Altatószerként alkalmazva este – lefekvés előtt egy órával – húsz-huszonöt csepp az adag.

"Mostantól mindörökké az emberek kedvenc virága leszel. Erőt adok neked, hogy az embert minden bajából kigyógyítsd. Mentsd meg a haláltól, úgy, hogy velem tetted." Így szólt a monda szerint Mária, az Istenanya a zsályához, amikor az elrejtette őt Heródes poroszlói elől.
És így is történt: a zsálya napjainkig kedvelt gyógynövény maradt. A népi gyógyászat csaknem áttekinthetetlenül sokféleképpen alkalmazza. Használják gyomor- és bélpanaszoknál, hasmenésnél, májbajnál, cukorbetegségnél, epevezeték elzáródásnál és vérellátási zavaroknál, de segít a vizet hajtani és jó a megfázásnál, a torok- és gégehurutnál vagy akár az íngyulladásnál is. És ez még bizonyára nem is minden.
A tudomány a zsálya hatását természetesen visszafogottabban ítéli meg, de az alkalmazási javallat itt is meglehetősen széles körű. Ajánlják a foghús, a száj- és garatnyálkahártya gyulladásainak enyhítésére, a gyomor- és bélhurut kezelésére, valamint a túlzott izzadékonyság és nyákképződés csökkentésére.
Gyógyhatását az illóolaj, a cseranyag, a keserű anyagok és a flavonidok adják. A zsályateát azonban ne tegyük mindennapos háziteává, mert gyomorpanaszokat okozhat.
Az orvosi zsálya (latin neve Salvia Officinalis L.) az ajakosvirágúak családjába (Laminaceae) tartozik. Otthona a Földközi-tenger térsége. Ott a meredek hegyoldalakon ma is vadon nő. Leveleit tea készítésére, de konyhai célokra is felhasználják. A zsálya a kiskertben vagy az erkélyen egy nagyobb edényben is termeszthető.
Az orvosi zsálya 70 cm magasra is megnő, hajtásai hosszúak, molyhos szőrűek, a levelek lándzsa vagy hosszúkás tojás alakúak és szintén molyhos szőrökkel sűrűn borítottak, nyelesek, keresztben átellenesen állnak. Virágai a szár felső részén 3-4-esével álfüzérben állnak. A párta kb. 2 cm hosszú, világos- vagy ibolyáskék.
A mezei zsályát (Salvia pratensis L.) gyógyászatilag nem alkalmazzuk. Hasmenés esetén azonban a sertéseknek sikerrel adható.
Akinek kertjében megterem a zsálya, friss leveleit fűszerként is használhatja. Jó a darált húsba, a kolbászokba, hurkába, a főzelékbe és a sültek töltelékébe. A csirkemáj zsályával nagyszerű különlegesség.
Néhány kanál finomra vágott zsályalevél tejben forralva és levesként fogyasztva erősíti a "gyengécske" gyermek ellenállóképességét. Tujatartalma miatt azonban csak körültekintéssel és rövid ideig alkalmazható.

A zsurló alkalmazását az ókorig vezethetjük vissza. Görög neve, a hippuris lófarkat jelent (a meddő hajtás alakja miatt). Már i. sz. 50-ben Dioszkoridész is ismerte mint vizelethajtó és vérzéscsillapító szert. Albertus Magnus (1193-1280) szintén nagyra értékelte ezt a gyógynövényt. Mai korunk népi gyógyászata nagyra becsüli a tavaszi és az őszi vértisztító kúrák anyagaként, reuma- és köszvényellenes szerként, valamint köhögés és asztma ellen, sőt vizenyő, bőrtisztátalanság, törékeny köröm és hajhullás esetében is alkalmazzák.
Emellett a sok dicsőítés mellett azonban persze felmerül a kérdés, hogy mi az, amit mi is elfogadhatunk ennek a gyógynövénynek a hatásaiból. A tudomány szerint a zsurlótea a vizelet mennyiségének növelésére szolgál, és alkalmas a vese és a hólyag hurutjainak kiegészítő kezelésére. Tehát a zsurló (valamint az aranyvessző, a csalán és a pitypang) akkor alkalmazható hatásosan, ha az orvos a vese- és hólyagpanaszok kezelése során a fokozott folyadékfogyasztást javasolja. Ezenkívül a zsurló olyan teák összetevőjeként is szerepel, amelyek reuma és köszvény, köhögés és megfázás ellen javasoltak.
A zsurló botanikai neve Equisetum arvense. Aki nem ismeri fel egész biztosan ezt a növényt, semmiképpen se gyűjtse maga, mert vannak olyan zsurlófélék, amelyek mérgező hatásúak. A mezei zsurló leginkább parlagon, útszélen, töltéseken és szántók mellett nő. Márciusban jelennek meg a sárgásbarna spóratermő hajtások, és csak sokkal később a zöld, elágazó, maximum 40 cm-es meddő hajtások. Amit orvosilag használunk, az a zsurlónak nem a termékeny spóratermő hajtása, hanem a meddő nyári hajtása. Ezekből lesz, levegőn szárítva és megfelelő nagyságra felaprítva a zsurlótea. A legtöbb vizelethajtó teával kapcsolatban – így a zsurlóval kapcsolatban is – arra kell hogy felhívjuk a figyelmet, hogy nem szabad őket abban az esetben alkalmaznunk, ha szív- vagy veseelégtelenség következtében alakult ki. Ennek kivizsgálása orvosi feladat.