Winnetou szelleme visszatért

Tudják mi az a tipi? Emlékeznek erre a szóra gyermekkoruk indián regényeiből? Nem csigázom tovább a kedélyeket, a szó az indián sátrat jelöli. Remek kis építmény, nem gondoltam volna, hogy belül ilyen tágas. De hogy kerül a tipi az újságba? A válasz egyszerű: megrendezték az Indián Játékok Országos Profi Bajnokságát Veresegyházán.

Az első feladat a látogatókra hárult: nyomkövetés. A falu határát átlépve a hátrahagyott plakátoknak álcázott nyomokat követve kellett megtalálni az Ivacsi tavat. Nem volt könnyű, de sikeresen teljesítettük az elsőszámú akadályt. A második feladat: harc az elemekkel. Aki a naptárhoz öltözködött és nem az időjáráshoz, azt bizony csúnya meglepetések érhették. Ugyanis hideg volt. De nagyon. Fotós kollégánk szerelése akármelyik síparadicsomban megállta volna a helyét, de még ő is hidegtől elgémberedett ujjakkal, fogvacogva kattintgatta masináját.
A helyszínre érve meglepődve tapasztaltuk, hogy csak a fellépő művészek és egy-két lelkes megszállott van csak beöltözve korhű indián ruhába, a versenyzők sajnos nem. De hamar túltettük magunkat a csalódáson, és elkezdődött az esemény.
A műsort megnyitó indiánlány Szökkenő Szarvast, a törzsfőnök legkisebb és legszebb lányát jutatta eszünkbe. Kellemes énekhangjára bevonultak az addigra már igencsak összefagyott csapatok, és hamarosan kezdetét vettet a játék. Egy csapat két fiúból és két lányból áll. A versenyszámok pedig a következők: kenuzás, íjászat, akadályfutás, síkfutás. Ezenkívül még szerepelt volna az összekötött lábbal történő úszás, de a mégoly elszánt magyar rézbőrű versenyzők sem vállalkoztak arra, hogy megmártózzanak a nyolcfokos vízben, amely szerintem melegebb volt a levegőnél... De a nézők nem panaszkodhattak, látványosságban bőségesen volt részük így is.
A versenyszámok között nincs pihenő. Ez azt jelenti, hogy aki befejezte a kenuzást, hóna alá ragadja járgányát, leparkol vele a parton, és már jöhet is az íjászat! Süvítő szélben nem tűnt egyszerűnek még a céltábla eltalálása sem, nemhogy a pontos célzás. A versenyszervezők sejthettek valamit, mert gondosan ügyeltek arra, hogy nehogy véletlenül egy kósza újságíró a lövészpálya környékére tévedjen. Így csak messziről csodálhattuk, ahogy az evezéstől, illetve kenucipeléstől megfáradt, ziháló játékosok hogyan próbálják akaratukat ráerőltetni a nyílveszőre, hogy azok az általuk meghatározott cél felé tartsanak. Ha az Erdő Szelleme kegyes volt hozzájuk, és sikeresen célba találtak, rohanhattak tovább az akadálypályára. Ott vizesárok, másfél méteres kőrakás és körülbelül egyméteres magasságban gerendák várták őket. Természetesen a gerendákat nem kikerülni kell, hanem egyikről a másikra kell szökkenni anélkül, hogy a talpunk, illetve egyéb testrészünk talajt érjen.
A legérdekesebb a rajt: pont fordítva történik, mint ahogy azt megszokhattuk. Nem a startpisztoly hangjára kell elindulni, hanem épp ellenkezőleg: mikor hirtelen elnémulnak az indián harci dobok. Az egyik fiúnak sikerült rögtön a rajtnál beleborulnia a vízbe a kenujával, de szegény nem adta fel, hanem visszamászott, még vagy kétszer beleborult, és úgy folytatta tovább a rá váró mintegy négyszáz méter megtételét. A meleg plédekbe burkolózott közönség együttérzően buzdította szegényt. A nézősereg szerencsésebb helyzetben volt a játékosoknál, hidegérzetük csökkentésére ott volt a helyi kocsma tüzes vize.
Az indián játékoknak másfajta szellemisége van, mint a többi sportnak. Itt tényleg becsületesen, tisztességesen, egymást segítve küzdenek egymással. Csak ilyen szellemben képzelhető az el, hogy a verseny főbírája egyben az egyik csapat tartalékos játékosa is. Bár saját bevallása szerint is bajban lett volna, ha be kellett volna állnia a játékba.
Aki szereti a természetet, a vizet és Winnetou szellemiségét, ne keresgéljen tovább, megtalálta sportját.
Uff, én beszéltem!

Szöveg: Hegedűs Rita
Fotó: Glódi Balázs

tartalom