Együtt sírunk, együtt nevetünk

Fogj egy fakést, ölts katonai terepruhát, húzz bakancsot, és itthon maradt ismerőseidnek próbáld megmagyarázni, miért is jó a tizennégy fokos tengerben rohangálni, és átélni egy egyhetes elképesztő fizikai terhelést. Értesd meg velük, hogy te nem bolond vagy, hogy még fizetsz is a megpróbáltatásokért, csak kíváncsi vagy magadra, képességeid határaira, akaraterődre, és egy olyan dolgot szeretnél kipróbálni, amely után megtépázva bár, de büszkén nézhetsz szembe magaddal.

Március közepén egy harmincfős túlélőtáboros csapat szállt le a tunéziai éjszakában. Minden várakozással ellentétben nem a meleg csapta meg a küzdősportosokból és amatőrökből álló társaságot.
A szokatlanul hűvös, szeles afrikai idő több mint egy héten át keserítette az amúgy is szenvedések elé néző csapatot. Lázár László, kétdanos karate és jiu-jitsu oktató, immár a harmadik afrikai túlélőtábort szervezte meg, ezúttal Sousse városában. A Negev-sivatagot is megjárt, az izraeli hadsereg egykori önkéntese tizennyolc éves küzdősportos múltjából, a Közel-Keleten tapasztalt katonai közelharcból, valamint a Navy Seals - az amerikai tengerészgyalogos kiképzési program - elemeiből állította össze ennek az extrém tábornak az anyagát.
A napi négy edzés, a folyamatos fizikai terhelés és a harci (késes) technikák mellett rendkívül nagy hangsúlyt helyezett a lelki kérdésekre is. A harcművészetekről és a konfliktushelyzetekről folytatott beszélgetések, valamint a japán masszázs gyakorlása jelzi, hogy a megfelelő kondíció elérésére, az átlagosnál jóval nagyobb fizikai és pszichés próbatétel elviselésére csak tökéletes testi-lelki állapotban lehet bárki képes.
E sorok írója az egyetlen volt, aki sikerrel teljesítette a korábbi két tábort is. De még neki is a hideg futkosott a hátán, amikor az első reggeli tréning előtt, a sorakozónál, a betöretlen, terepruhába öltözött, még szűz csapat előtt Laci - trénerként és táborvezetőként - csattanó mondatait közölte: "Hölgyeim és Uraim! Még nem tudjátok, mire vállalkoztatok, a tábor nagyon kemény lesz. Azon leszünk, hogy fizikailag és lelkileg is az eddigi határaitokon túli teljesítményt kényszerítsünk ki belőletek. Aki kiáll - kiesett! És higgyétek el, mindent el fogok követni azért, hogy feladjátok!" A tábor harci-katonai jellegének megfelelően két mottót is a fejünkbe kellett vésni: a "hatékonyság, gyorsaság" a túlélésben és a küzdősportban a megmaradás, a győzelem záloga. Az egyéni teljesítmények helyett - és ezt az elmúlt évek tapasztalatai is igazolták - a csapat összetartása és egysége képes megteremteni a sikert. Ezért hangzott el napjában többször is az agyunkig ható, erőt adó jelmondat: "Együtt sírunk, együtt nevetünk".

Nagy Árpi: Több mint tíz éve foglalkozom különböző küzdősportokkal, szerintem fontos, hogy ne csak a harcolást, hanem a harc elkerülésének művészetét is megtanuljuk. Bár lelkileg és fizikailag is megviselt a tréning, úgy gondolom, hogy egy ilyen kihívás teljesítése tartást ad. Büszkeséggel tölt el, hogy ezen az egy héten végigküzdöttem magam.

Veres Katalin: Mindenre kíváncsi vagyok, ami próbára tesz. Tae-bo edzőként sokat sportolok, már a két évvel ezelőtti táborban is részt vettem, idén három tanítványomat is sikerült elcsalni. Legnagyobb sikere a tábornak, hogy a megpróbáltatások közösséget kovácsoltak ismeretlen emberekből.

Győrffi Eszter: Borzasztó dolgokra számítottam, már indulásnál is pánikoltam. Úgy éreztem az elején, képtelen leszek végigcsinálni, iszonyú volt, amikor szomjasan kellet a homokban edzeni. Bíztam azért magamban, hogy a sok, egyáltalán nem nőies katonai gyakorlatot is bírni fogom. Ha azonban ebben nem segítenek a társaim, biztosan nem sikerült volna. Nem szégyellem, a végén kitört belőlem a feszültség, elsírtam magam. Büszke voltam, hogy egy olyan titoknak lettem a részese, amelyet csak az ismer, aki végigküzdötte az egy hetet.

Mohamed Leila: Engem úgy neveltek, hogy ha vállalok valamit, azt teljesítsem is. Az első reggeli futás volt a legrosszabb, de nem volt mit tenni, futni kellett. A sok katonai típusú gyakorlat igen érdekes volt, egy lánynak pedig különösen hasznos, hogy ismerjen önvédelmi technikákat. Nagyon sok tartást és büszkeséget ad, hogy sikerült végigküzdeni magam ezen az egy héten, igaz, a végén már iszonyúan kivoltam. Amikor meghallottam, hogy vége, alig fogtam fel.

Kaip Krisztina: A suliból lógtam ki, hogy megvegyem a terepruhát, amelyben edzettünk. Úgy indultam neki, hogy nem fogom mindenáron végigcsinálni, de aztán fokozatosan belelendültem. Az első napos tengeri edzés azért rádöbbentett, hol is vagyok. A mélypont az volt, amikor fiúkkal kellet edzeni, és ütöttek-vertek, ehhez én nem szoktam hozzá.
A vizes tréningeket élveztem, de nekem óriási az alvásigényem, ezért az éjszakai edzésekre kín volt felkelni. A legrosszabb az a bizonytalanság volt, hogy soha nem tudtuk, mi fog következni, és meddig tart. Folyamatosan voltak olyan periódusok, amikor azt hittem már nem bírom, de a csapat segített. Remélem, ha ismerőseim megnézik a videofelvételeket, látni fogják, hogy nem vicceltem.

Anyád, apád, testvéred
Reggel hét óra. Hajnali napsugár küzd a tenger felett lebegő felhőkkel. A sós, friss levegő, a hűvös homok még idilli állapotot is jelenthetne. A hullám morajlásába azonban beleveszik egy ziháló társaság edzésének csatazaja. Futás a homokban, visszafelé egymás cipelése, kúszás, mászás. A reggeli rend kezd megbomlani. Laci be akarja váltani ígéretét: "A mai nap végére már rá fogtok döbbenni, hova is jöttetek." Nehezítésként az egy hétig elmaradhatatlan társunk, barátunk, családtagunk, egy fakés van a fogunk között. Amikor már a Földközi-tenger medencéjének összes levegőjét elszívtuk, és bokáig süppedve futunk a homokban, a fogak közé szorított fakés szörnyű kínokat tud okozni. A nehezítésre szánt eszköz arra szolgál, hogy megtanuljunk egy másfajta légzési módot, egy olyan levegővételi technikát, amellyel képes az ember gyorsan és egyenletesen oxigént felvenni anélkül, hogy hörgő zihálásba fulladna a légzése.
Többféle - a küzdősportok részét képező - lélegzőtechnika gyakorlása zárja az első edzést. Korán kelő sétálók állnak meg csodálkozva a csukott szemmel a nap felé forduló meditálók előtt. Ők is, mi is sejtjük, csodálkozásra lesz még alkalom bőven...
Délelőtt tíz óra. A Navy Seals kiképzés alapja, a vízi edzés következik. Elhűl a part, amikor a terepruhás csapat ordítva, fakéssel a kezében veti magát a tizennégy fokos tengerbe. A dermesztő víztől elhűl az ordításunk is. Kifelé és befelé is roham, majd hempergés a homokban, fekvőtámasz, guggolás, felülés és újra roham, majd minden kezdődik elölről. A hideg víz és a futkározás rendkívül sokat vesz ki az emberből. A csapat lánytagjaink arcán is egyre halványabb a tegnapi mosoly, a fogak egyre szorosabban zárnak, kezd a fejekből kimenni minden itthoni probléma. Marad a "gyerünk", a "bírom még", a "csakazértis". Laci felmenői ezekben a percekben minden bizonnyal az egységnyi idő alatt legtöbbet csukló emberek. Sovány vigasz a nagykabátban sétáló emberek teljesítményünknek szóló tapsa. Az ázott ruha remekül áll, ha ugrálnak vele a homokban, és ha utána egy rendkívüli fizikai terhelés következik. Elkezdjük az ún. Kraw maga tréninget, azaz a katonai közelharc fizikai edzéseit. A fejcsavarások, rúgások és dulakodások közben meg csak egyre szól Laci hangja a hangosbeszélőn: "Gyerünk, csináld, nem mondtam, hogy vége, ne állj le!"
Fiúk-lányok keverednek egymással, hadd szokják, az ő bajuk, hogy idejöttek. A kék-zöld foltok hamar harci díszként borítják testünket. Csak másnap tudom meg, páran elsírták magukat este.
Délután általában a "könnyebb" rész következik. A háromórás technikai edzés katonai önvédelemből, erőnlétből és késes technikák gyakorlásából áll. A tunéziai rendőrök előtt komolyan bizonygatni kell, hogy a fakéssel harcoló, terepruhás csapat nem a közel-keleti kérdés rendezésére érkezett amerikai partraszálló egység. Az elvezetések, kitérések, földre vitelek, csavarások művészete sokaknak új és szokatlan dolog. Kevesen vagyunk, akik évtizedes küzdősportos múltunk és jelenünk révén a hasonló mozgáskultúrának ismerői vagyunk.
A második nap csúcspontja Német Mátyás segédedző "tréfás" erőnléti tréningje. Hát, a mai napon nem zártuk szívünkbe ezt a fiút.
A kétórás, homokban végrehajtott húzás, cibálás, cipelés, kúszás, mászás, ugrálás és rohangálás után a csapat meglehetősen leamortizálódott. Meglepő módon az ifjú és törékeny lányok a legkitartóbbak, legszívósabbak. Levezetésként százas szériákban nyomjuk a fekvőtámaszt, a guggolást és a felülést. A második napon már teljes a kimerülés, és totális az izomláz - a nyakban, a fejen, a vádliban, a fülön, a háton. Mindenhol, ahol eddig nem is tudtuk, hogy izom létezik.

Alvás helyett taposás
És akkor jöjjön a vízi edzés! A rossz idő miatt a tengerpartról néha a szálloda fedett medencéjébe és a piciny csarnokba szorulunk. Mivel ezt napközben a vendégek használják, nekünk marad az éjszaka. Egyik harcostársam a korábban lekicsinyelt medencére másfélórás vízi edzés után, csendesen jegyezte meg: "Nem is gondoltam volna, hogy egy medence ilyen nagy is lehet"
Taposás fakéssel a szájban, taposás fejre tett kézzel órákon át, merülési, kommandós ugrási és úszási gyakorlatok váltják egymást a késes technikát taglaló edzésekkel. Reggel hat órakor újra itt kezdünk: erőnlét és víz, pólóban persze, és fakéssel. Aki tud, alszik egy órát, hogy bírja
a napot. Aztán éjszaka a csobbanás már csak monoton zaj a gépiessé fáradó csapat fejében.
Ennek ellenére a társaság kezd összeérni, a párokból, harcostársakból egymást segítő, támogató, nógató barátok válnak. Nincs olyan pozíció, amelyben a földön kúszva, állva, térdelve, hason fekve ne gyömöszölnénk, gyúrnánk tepernénk egymást. Lihegni és sebeket nyalogatni csak egy-két óránk van.
A szervezet egyre jobban érzi a folyamatos terhelést. Szaporodnak a húzódások, rándulások, horzsolások, a "Mit keresek én itt?" kérdések, fogyatkozik a csapat is. Egyre több masszírozásra, gyógykenőcsre van szükség, előkerül egy különleges iszappal átitatott gyógyfásli is. De mi csak gyűrjük, gyűrjük egymást... A nagy koncentrálást igénylő harci technikák oktatása néha két csoportban zajlik. Végtére is, mi lehet jobb, mint nyakig homokosan csapdosni egymást a földhöz, izzadtan verekedni, szurkálni egymást, és társam nyakának vagy kezének kitörését gyakorolni. Hiszen nem egy teremben vagyunk a négy fal között, hanem tarajos hullámok, érdekes ízek (homok, só), tiszta levegő és némi napsütés között. "Akinek ez nem tetszik, kiállhat" - ezt már Laci üvölti a fülekbe (mínusz néhány decibel a homok miatt), ezzel vissza is rántva mindenkit a valóságba.

Közel a vég...
Peregnek a napok. Az utolsó 72 óra szinte egybefolyik. A tréningek között alig van egy-két óra pihenő. Riadó éjszaka, fürdés a tizenkét fokos kinti medencében, tae-bo edzés hajnalban, majd a szokásos szenvedés a parton és - természetesen - speciális gyakorlatok a hideg tengerben. Sebesültmenekítés, társ cipelése, késes támadások elleni technikák gyakorlása, valamint idegtechnikák, kulcsok és csavarások alkalmazása a napi penzum. Az utolsó előtti napon járunk. Este tíz órakor lélegző gyakorlatok végzésére, meditálásra érkezünk a sötét tengerpartra. Ezt követően egy speciális éjszakai feladattal lepnek meg minket. Egy hatalmas "lövészárkot" kell ásni a fakéssel a homokban, olyant, amelybe teljesen bele tudtunk feküdni. Természetesen ébren, hajnali négyig töltöttük a gödörben az időt, csak a sötét morajló tenger hangját hallgatva. Hat órakor pedig már indult is az új nap. Sokaknak az volt a legmegterhelőbb, hogy soha senki nem tudta, melyik megpróbáltatás mikor ér véget. Utolsó éjszaka egyórás ütés-rúgás után hét kilométeres futás következett. Volt azért ebben az éjszakai tengerparti futásban valami szép is. Néha elő-előbukkant a hold, langyos szelő fújdogált, csendesen fodrozódott a sötét tenger, mi meg csak szótlanul róttuk a kilométereket a homokban. Persze, azért annak rendje és módja szerint a társaság alaposan kidöglött. Izzadtan, kifulladva érkezünk az uszodába. Fél tíztől indul a pokol. Szó szerint vért izzadunk. Laci kegyetlen kreativitása nem ismer határt. Már senki nem tudja, hogyan képes egyáltalán bármit is csinálni. Percenként esünk össze, koppannak a földön a gyakorlatok alatt szájban tartott fakések.
De egymást nógatva, lelkesítve csak kinyomjuk valahogy azt a sokadik speciális fekvőtámaszt, vagy lendítjük fej fölé a sok kilós strandszéket (boldog békeidők, amikor ezt a kínzóeszközt csak ülésre használtuk). Nincs olyan porcikánk, amely ne remegne a fáradtságtól, ne sírna csak egy fél perc nyugalomért. Lángoló arccal, izzadságban fürödve harcolunk, küzdünk magunkkal. Most már nem lehet feladni. Nem. De meddig kell bírni, mi jön még? Hol a vége? Sok minden átértékelődik egy ilyen szituációban, kiürül az agyunk. A tricepszem épp megszakadni készül. Csak az vígasztal, hogy nem vagyok egyedül, hiszen "együtt sírunk, együtt nevetünk". De hol van már a nevetés? A szemem már csak homályosan lát a lefelé folyó izzadságtól. Miért is jó ez? Mi hajt még? Föl! Nyögések és sóhajok. Majd a vízben kipihenjük magunkat. Taposás következik speciális nehezítésekkel - fejre tett kézzel, fogak közé szorított késsel - fűszerezve. Reméljük, ez az utolsó erőpróba. Álmosak, fáradtak vagyunk. Másfél óra múlva már nem is ezen a világon járunk. Csak nézzük egymást, a kiemelkedő fejeket, és valami biztatást súgunk oda. Ki a vízből! Na persze, csak a fekvőtámaszok miatt. A rajtunk lévő póló lehúz, fojtogat. Az úszni kevésbé tudók a medence szélén harminc perce nyomják a négyütemű fekvőtámaszt. Laci az óráját nézi. De mit lát rajta? Öt perc még vagy egy félóra? Megállunk. Laci a medence széléről szól hozzánk. Öt óra erőtréning után, éjjel egykor elhagyja a száját az a mondat, amelyért érdemes csinálni: "Köszönöm, fiúk, lányok, ennyi volt, a tábornak itt a vége. Büszke vagyok rátok, ahogy ti is büszkék lehettek magatokra."
Nincs tovább. Egy perccel, egy méterrel, egy izomrángással sem. Vége - az utolsó szó, amely után minden értelmet kap, amely után minden hisztérikus, extrém álommá válik. Felszabadult sírás, könnyes szemek, remegő, elcsigázott testek, gratuláló ölelések jelzik, ennyi volt, nem több.
Ez volt egy bátor, hétköznapokból kiszakított csapat egy hete. Lányok, akik olyant teljesítettek, amely előtt fejet hajtunk, fiúk, akik megtörten, káromkodva, sziszegve győzték le a kínokat. Terhelés, amely a múlté, és egy mély alvás után már csak a büszkeség és a harci sebek maradnak. Próbatétel, amely a hétköznapok küzdelmeit is elviselhetővé teszi. Barátság és csapatszellem, amely nélkül nincs egyéni siker sem. Homok, tenger - ezek egyszer még nyaralásra is jók lesznek. Fájdalom és izzadság, amelyből érezzük, hogy erősek vagyunk. Elszántság és megtanult vagy újratanult akaraterő. Egzotikum, müezin, pálmafák és varázslatos arab világ. Egyszóval nekünk ez volt Tunézia.

Szöveg, fotó: Rapai Levente


tartalom