A transzperszonális patológia viszonyítási rendszere

A kórlélektani vázlat alapjai VIII./a rész

A továbbiakban olyan egyszerűsített, patopszichológiai és pszichopatológiai vázlatot mutatunk be két részletben, amelyet határterületi szakemberek, lelkészek, lelki gondozók, természetgyógyászok, hitgyógyítók is használhatnak. Tőlük megkívánni a pszichiáter szakorvosok vagy a klinikai szakpszichológusok által használt diagnosztikai rendszert (pl. a BNO 10, DSM IV), amik sokszor biológiai vagy pszichológiai laboratóriumi tesztek ismeretére és használatára épülnek, felesleges és túlzó elvárás lenne. Valláslélektani Osztályunkon a 90-es évek közepén kidolgoztunk és a gyakorlati képzésben kipróbáltunk és alkalmaztunk egy egyszerűsített, kórlélektani szemléletet segítő koncepciót, amit azóta is alkalmazunk a képzésekben. Ez a rendszer amellett, hogy egyszerűsített volta miatt könnyebben kezelhető, rendelkezik egy olyan többlettel is, amit az aktuális orvosi rendszerek nem tartalmaznak. Ezek ugyanis a spiritualitás és a vallási jelenségek körét alig érintik. Mi viszont adunk egy, a spiritualitásra vonatkozó, mélylélektani viszonyítási rendszert, amivel a vallási, spirituális dimenzió jelenségeinek az egészséges vagy beteges voltát értékelhetjük.

A lelki működés alapdimenziói
Hogy egy vallási, spirituális jelenség egészséges vagy kóros voltát megítélhessük, ahhoz a kórlélektanról, a kóros lelki működésekről és a lelki betegségekről bizonyos fokú tudással kell rendelkeznünk.
A pszichiátria tudománya már hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik a rendellenes lelki működésekre vonatkozóan. Egy reális tájékozódást lehetővé tevő, egyszerűsített képre minden lelki gondozással foglalkozónak, lelki segítséget nyújtani akarónak is feltétlenül szüksége van, hogy a kórost és a saját illetékességi határövezetét felismerhesse. Ha ez nincs, akkor az illető automatikusan olyan személyiségmodellt és betegségmodellt használ, ami rendszerint igen zavaros és gyakran rég meghaladott vagy egyenesen babonának minősíthető szemléleti elemeket tartalmaz. Külön veszélye ezeknek, hogy tudattalan evidenciákként működnek, és teljesen soha végig nem gondoltak. Ezt pedig, aki a lelki gondozásnak valamilyen formájával foglalkozik, nem engedheti meg magának. A sorozatunknak ez a része tehát elsősorban nem pszichiátereknek, klinikai pszichológusoknak, pszichoterapeutáknak szól.
A normalitás bonyolult problémájával, pl. az átlag vagy ideál norma kérdésével most külön nem foglalkozunk. Itt csak azt emeljük ki, hogy a lelki élet szempontjából a legalapvetőbben a realitás érzékelésével és a valósággal való szembenézési képességgel, készséggel, az igazság elfogadni tudásával van összefüggésben.
A lelki élet tagolódása, mind a vallásos, mind a valamennyire is művelt ember számára, az értelem, érzelem és akarat területeire a mai napig a legelfogadottabb felosztás. A tudatos és tudattalan fogalmaival is megismerkedett már a legtöbb ember. A továbbiakban ezekből a közismert alapfogalmakból indulunk ki, és ezekből építkezünk fejtegetéseinkben.
Először is ezeket az alapfogalmakat értelmezzük és tágítjuk ki kissé a mai lélektani ismeretekben használatos fogalmak felé (Süle 1996, 1997).
Az értelem fogalmát mint a lélek strukturális, szerkezeti, gondolatilag jól megragadható oldalát, a különféle lelki tartalmakat és mozzanatokat tartósan vagy átmenetileg összekapcsoló működésmódját fogjuk tárgyalni. E strukturális vonatkozások leginkább a tudatos, beszédben is kifejezhető gondolati elemekben a legnyilvánvalóbbak és a legmegragadhatóbbak. Tartalmaznak azonban olyan összefüggéseket, kapcsolatokat, viszonylatokat is, amelyek a tudatos lelki élet területein messze túl terjednek, a tudattalan világába (lásd pl. az álmaink történéseit, szerkezetét).
A lelki jelenségek és a lelki élet érzelmi oldalát, az érzelmi jelenségeket a dinamikai jelenségek általánosabb fogalmával írjuk le. Ugyanaz elmondható ezekről, mint a strukturális oldalról is, hogy mind a tudatos, mind a tudattalan lelki élet területén megtalálhatók és alapvető szerepet játszanak. A dinamika fogalma alá sorolhatunk minden késztetést, belső hajtóerőt, motivációt, az ösztönös késztetésektől és indulatoktól kezdve az alacsony- és magasrendű vágyainkon és érzelmeinken át a minket vezető, vonzó céljainkig.
Az akarat kérdését az énerő általánosabb fogalmával tárgyaljuk, melynek az akarat kétségtelenül az egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. Az énerő a tudatos ego szabadságát, tudatosságát és rendelkezési képességét, hatalmát jelenti az össz-személyiségen belül. Nyilván nem tud rendelkezni arról, amiről nem is tud, a tudattalan személyiségrészekről. De nem tud mindenről rendelkezni, amiről tud, sem úgy, ahogy szeretne. Nem tud minden indulatán, szokásán pl. úgy uralkodni, változtatni, ahogy kívánná. Viszont minél több tudatos és tudattalan belső erőt integrál magában, ereje, szabad energiapotenciája annál nagyobb lesz.
E három összetevőt azonban nem mint egymástól teljesen különálló tényezőt kell elgondolnunk, hanem inkább mint egy jelenség három különböző aspektusát. Azt is mondhatjuk, hogy ezek három önálló dimenziót jelentenek, amelyek alapján egy adott lélektani jelenséget e koordinátákkal meghatározhatunk, aszerint, hogy milyen mértékű az egyes összetevők mennyiségi aránya. Például egy heves indulatban a dinamikai tényező aránya igen magas, a tudatosság is valamennyire jelen van, a strukturális tényező viszont igen alacsony értékű. Egy eszmefuttatásban viszont a strukturális és tudatossági összetevő a magas és a dinamikai összetevő alacsony mértékű. Egy tudattalan jelenséget, pl. álmot vagy álomrészletet az éntől való távolsággal is értékelhetünk, pl. énidegenség.

A lelkiállapot vizsgálata és értékelése
Egy lelki gondozandó személy vizsgálatát (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak lelki gondozóról és lelki gondozottról beszélünk, de az említett határterületi szakembereket értjük alatta) annak tanulmányozásával kezdjük, hogy az illető aktuális lelkiállapotát, működését az itt és most helyzet keresztmetszetében értékeljük. Az így kapott képet, hogy jobban megértsük, ezt követően megpróbáljuk beilleszteni a személyiség fejlődésének hosszmetszeti folyamatába. Ezt pedig a környezetével - elsősorban az interperszonális környezetével - való kölcsönhatásban való formálódásában tanulmányozzuk. E feladatokhoz sorolunk fel támpontokat a továbbiakban:
Nézzük konkrétabban, miket kell megfigyelnünk egy beszélgetés során ahhoz, hogy mennyiségi és minőségi szempontból problematikusnak, esetleg kórosnak minősíthessük, tehát diagnosztizálhassuk a személyiség egy részét vagy egészét. Először is tekintsük át ehhez a vizsgálat, a diagnosztizálási folyamat eszköztárának főbb lehetőségeit vázlatosan:
A Engedjük, sőt segítsük az illetőt szabadon beszélni és megnyilvánulni, figyeljük a spontán megnyilatkozásokat. Igyekezzünk az illető viselkedését megfigyelni a beszélgetés során. A magatartás, a non verbális és metakommunikáció megfigyelése rendszerint más képet nyújt az illetőről, mint az elbeszélése. E megfigyelés elkezdődik már az érkezés pillanatában és a távozási fázis végéig tart. A beszélgetés során, az egyes témák szóba kerülésekor a viselkedés jelentős eltéréseket mutathat: vannak érzékeny témák, vannak, amiket az illető kerülni igyekszik, vannak, amik felizgatják, míg mások szóba kerülése közönyösséget vált ki stb. Ezek igen fontos metakommunikatív jelzések az illető megismerésében.
B Ehhez csatlakozik a feltáró beszélgetés, az exploráció. Ennek során fokozatosan, célzott kérdésekkel a lelki élet problematikusnak mutatkozó és szóba nem került főbb területeire, feltételezhető összefüggéseire kérdezünk rá. Vizsgálnunk kell a közvetlen, majd a tágabb környezettel való kapcsolat, kölcsönhatások történetét a családi előtörténettől, a születés, a csecsemőkor, kisgyermekkor és neveltetés eseményeitől kezdve. Hogy megértsük, a környezettel való kapcsolat elemzésére ilyen messzire visszanyúlóan miért van szükség, elég, ha belegondolunk abba, milyen nagy jelentősége van a szülő gondolatainak, fantáziáinak már a gyermek megszületése előtt a későbbi személyiségfejlődésre. A gyerek lelki fejlődését alapvetően meghatározhatja pl. az, hogy várt és kívánt-e (és hogy hogyan? és miért?) a gyermek vagy nem kívántként születik meg. Elemzésünket a család belső életének vizsgálatán túl az iskolai évek, a barátok, közösségek, szerelmek, a munkakör és hivatásválasztás, a családalapítás, a társadalmi beilleszkedés, az anyagi helyzet alakulása, az örömforrások, az ösztönélet, a szexualitás, az érdeklődési kör, a szellemi élet stb. területeire is kiterjesztjük. Ezeken a területeken is keressük a tudattalanból való kibontakozás egyéni, főbb útjait.
C Az ember élettörténetéről való beszélgetés során számos olyan sajátos élethelyzet jelenik meg - például jelentős örömöket vagy kudarcokat okozó események, krízishelyzetek -, melyekben az illető viselkedése mintegy tesztszituációban nyilvánul meg és személyiségére vonatkozó következtetések levonására ad lehetőséget.
D Sokat mutathat az illető önértékelése, önjellemzése, akár beszélgetésben kérve ezt, akár írásban elkészített formában a lélektani munka során (Süle 1976).
E Végül tanulságos megfigyelnie a lelki gondozónak a beszélgetés során saját magában keletkezett érzelmeket, fantáziákat.
F Igen nagy számban vannak már egyszerűbb és bonyolultabb pszichodiagnosztikus tesztek, melyek bizonyos hibahatárral, de értékes képet adhatnak a lelki működés részterületeiről vagy az egész személyiségről. Az egyszerűbb tesztek megtanulása hasznosítható lehetőség lenne a lelki gondozási munka területén is.
Az illető személyről kialakított lélektani képünkhöz ezek után a következőket célszerű összegezni magunkban:
1.) Mi az illető panasza? Mi az a problémakör, ami segítségkérésre késztette? Mik azok a tényezők, amiket életében kifogásol, hibáztat, problémái okának gondol? (Pl. a házastárs ilyen vagy olyan természete, valamelyik szülő túlzott beavatkozása életébe, a munkatársak, a gyülekezetvezető viselkedése stb.)
2.) A lelki gondozó által megfigyelt, feltételezhető, aktuálisan fennálló, megterhelő, patogén hatások. (Pl. túl szoros kapcsolat valamelyik szülővel, rejtett pótkielégülés valamelyik munkatárssal, gyülekezeti taggal vagy vezetővel stb.)
3.) Személyiségfejlődésbeli hiányosságok és torzító tényezők. (Pl. rideg anya, jelentéktelen apa, hamis családi légkör, korai árvaság stb.)
4.) Az illető tudatos és nem tudatos életelvei, hiedelmei, értékrendszere, önértékelése, főbb törekvései, vágyai, céljai, életterve.
5.) Végül vázlatos összegezésképpen megkíséreljük megalkotni a személyiség tudatos, felszíni és a háttér, a rejtett, a tudattalan dinamikáját és ezek egymással való kapcsolatát. Ez természetesen először a pszichodinamikának csak a feltételezhető formája, induló munkahipotézise. Mindenesetre fontos, hogy legyen egy tudatosan kialakított elképzelésünk az illetőről, amit a továbbiakban korrigálunk, továbbfejlesztünk. Ha semmilyen körvonalazott tudatos kép nem alakul ki bennünk, akkor figyeljünk tovább és próbálkozzunk. Tudatos kép híján a tudattalan automatizmusaink fogják alakítani a kapcsolatot. Ilyen helyzetben azt is meg kell vizsgálnunk, hogy bennünk mi okozhatja azt, hogy nem látjuk át, nem értjük eléggé a másikat. Ezután az illetőnek való segítség lehetséges útjait gondoljuk át.

A lelkiállapot aktuális, keresztmetszeti értékelése
A) Először magát a tudatot célszerű vizsgálnunk
1.) A tudat különböző éberségi szinteken működhet, aminek a következtében a tudat világossága nagyon különböző lehet. Az éber tudat mellett negatív irányban alacsonyabb energetikai szinteket különböztetünk meg: a kábult állapotokat, ennél is alacsonyabb energetikai szinten az álomittasságot, majd az alvást.
A világosságbeli zavarok néhány sajátos formáját említem meg: A kuszaság állapotát és az álomszerű (oneiroid) tudatállapotot, amelyben az illető úgy érzi magát éber állapotában is, mintha szinte álmodna. Súlyosabb világosságbeli zavart jelentenek a rendezett és rendezetlen homály állapotok. A rendezett homály állapotban a személyiség- és a környezettudat részlegesen még megtartott, de a viselkedésben regresszív, ősibb késztetések realizálódnak. Az egyik formájához, az alternáló tudatformákhoz, a "kettős én" (lásd pl. Babits: Gólyakalifa, Dr. Jekil és Mr. Hyde) és a többes én jelenségei tartoznak. A rendezetlen homályállapotban az érzelmek és indulatok közvetlenül fejeződnek ki, de az illető ebből az állapotból nem zökkenthető ki, nem ébreszthető fel, mint az álomból. A hisztériás Ganser-tünetcsoport és a különböző delíriumok tartoznak még ide. A tudat éberségének pozitív irányú változásait a klinikai lélektan alig vizsgálta, egészen az utóbbi időkig, mivel fő munkaterületét a kóros elváltozások képezték. Így az éberség fokozódásával csak a mániás és egyes skizofréniás állapotokban, a kórosan emelkedett hangulatokban vagy az extrém szorongás által dinamizált, egzaltált állapotokban találkozik a pszichiáter. Az éberség fokozódásának pozitív, normális, illetve szupernormális formáit napjainkban a transzperszonális pszichológia kutatja elsősorban. Csúcsélményeinkben, a megvilágosodás pillanataiban ilyen állapotokkal kétségtelenül találkozhatunk.
2.) Beszélhetünk a tudat tágasságáról, befogadóképességéről is. A tudat beszűkülhet úgy, hogy csak egy téma köti le, nehezen vagy egyáltalán nem tud témát váltani stb. Ilyet láthatunk pl. depressziósok esetében. A mániás egzaltáció esetén viszont a tudat kitágulhat, azonban a befogadott tudattartalmak olyan gyorsan változnak, hogy csak felületes átélés következhetik be.
3.) A tudat fókusza a figyelem, ahol a tudatműködés és az ingerfelvétel a maximális. A figyelem lehet passzív és aktív, akaratlagos megnyilvánulás. Irányulhat kifelé és befelé. Fő tulajdonságait az éberséggel (élénkség, az újabb ingerek észlelési képessége, a felkelthetőség és terelhetőség), tartóssággal (az ingerhez való tapadás kérdése) és a koncentráció képességével (a minél több tudati energia összefogásának és minél több és tartósabb információ begyűjtésének mértéke) jellemezhetjük.
4.) A tudatnak számos területét különíthetjük el: Beszélhetünk éntudatról, testtudatról, személyiségtudatról, külvilágtudatról, szociális és morális tudatról stb.
5.) A tudat különböző minőségeinek zavarai között nagyon éles határt húzni nem lehet, mert a funkciók egymással szorosan kapcsolódnak. A zavaroknak három fő típusát különíthetjük leginkább el: a világosságbeli, tágasságbeli és az integrációs zavarokat. Az előző kettőről már tettünk említést. A dezintegrációt a beszéden és a figyelem változásain keresztül észlelhetjük leginkább. Az integráció zavarainak enyhe fokú megnyilvánulása a szórakozottság, a lazább tudatállapot. Az ilyen jellegű zavar legsúlyosabb fokait az elmebetegségek, a toxikus állapotok vagy más, súlyos biológiai betegségek kritikus fázisaiban láthatjuk. Ilyenkor már egyetlen ép mondat, sőt néha már szó sincsen, azaz teljes szétesettség következett be. A dezintegrációnak enyhe és súlyos formája között számos átmeneti változat fordul elő. Az integráció zavara lehet általános, és ilyenkor az egész személyiségre vonatkozik, de vonatkozhat csak egyes, körülhatárolható részterületekre is.
6.) Találkozhatunk olyan gyors, átmeneti torzulásokkal, melyek nagy indulati, érzelmi feszültségű állapotok esetében fordulnak elő. Ezek az erős érzelmek tudatszűkítő hatásával függnek össze. Ilyenek a hosszabban tartó, leginkább negatív, erős érzelmi feszültségeket követően kirobbanó rövidzárlati, explozív cselekmények és az acting outok, melyek során, egy hirtelen ötletbetörést követően az illető más emberként viselkedik, mint ami egyébként rá jellemző. Ezek a rendszerint gyors, meggondolás, mérlegelés nélküli cselekmények az ego időleges átstrukturálódásával, elfojtott, mélyebb tudattalan erők általi elárasztottsággal, megszállásával járnak, és amikor az érzelmi feszültség kisült, akkor az eredeti ego viszonylag gyorsan újrastrukturálódik. Hirtelen cselekményét akár énidegennek is érezheti az illető. Külső megfigyelő azt mondja, a szokásostól eltérően, egészen más emberként viselkedett az illető.
Pozitív változata is ismert az erős érzelmek tudatmódosító hatásának, amikor nagy öröm, boldogság esetén sírunk vagy nevetünk és értelmes szót is alig tudunk kimondani, esetleg ugrálunk, táncolunk.
7.) Az éntudat zavarai közül kiemelem a deperszonalizáció és a derealizáció jelenségét. Ilyen esetekben az illető önmagától, személyiségétől, testétől, vagy ezeknek valamelyik részétől elidegenedik. A deperszonalizációs élményt mintegy személytelenné válásként éli át. Megfigyelő énjével önmagát, pontosabban tudatosítható személyiségének többi részét tárgyilagosan szemléli, de vele való azonosságérzése és annak tudatossága megszakadt, tudattalanná vált. Az autopszichés deperszonalizációt tiszta formájában az érzelmi élet kínzó hiányaként éli meg az illető. Bár nem tűnik külsőleg érzelem nélkülinek, mégis az érzelemnélküliség, a belső üresség nyomasztó érzése nehezedik rá. Ezt az állapotát intenzív belső érdeklődéssel vizsgálja és keresi a megoldás útját. A régi időkben ezt a lélekvesztés állapotának mondták, és úgy magyarázták, hogy valaki varázslás, átok által ellopta a lelkét, szívét vagy lelkének egy részét.
Az elidegenedés érzése vonatkozhat a külvilágra is: azt megváltozottnak, idegenné váltnak élheti meg az illető. Érezheti úgy, hogy az idő is megállt. Embertársaitól kapcsolataiban valami válaszfal választja el, fátyol, üvegbúra (Plath 1966), ami ellen tehetetlen. Kiindulása lehet ez annak, hogy az illető ebből a derealizálódott világából extatikus, misztikus élményekbe menekül (akár drogok, extázistechnikák, diszkóőrület segítségével), de ezek következménye is lehet.
A lelkileg egészséges emberek kb. egyharmada él át időnként deperszonalizációs élményeket. Elalvás és ébredés utáni, ún. hypnagóg határállapotokban és intenzív szorongás esetén tapasztalunk meg legkönnyebben ilyeneket. Súlyos testi betegségek, mérgezések, fejtraumák, alvásmegvonás, szenzoros depriváció is kiválthatnak hasonló élményeket. A kórképek közül az endogén depresszióban viszonylag tiszta formában jelenik meg az autopszichés deperszonalizáció. Skizofréniák esetében gyakran más tünetekkel együtt fordul elő.
E tünetek hátterében, amennyiben a biológiai tényezőket kizártuk, intenzív elfojtást, tudattalanná tevést találunk a pszichodinamikában. A tudattalan mintegy magába szippant olyan erőket, melyek eddig a tudatos működés automatikus részét képezték, és az illetőt bajba sodorták. Amennyiben a jelenség tartós, úgy feltétlenül szakszerű pszichoterápiát igényel.
B) A kapcsolási funkciók és a strukturális tényezők zavarai. A kapcsolási funkciók legfontosabb formája a gondolkodás, a képzelet és az emlékezés. Ezek segítségével alakítjuk ki világképünket, életfelfogásunkat, értékrendünket, önértékelésünket stb. A zavarformák között alaki és tartalmi zavarokat különíthetünk el.
1.) Alaki vagy formai sajátosságokról és zavarokról beszélünk, ha a kapcsolási funkciók túlzottan felgyorsulnak, illetve meglassulnak vagy indokolatlan elakadások jelennek meg. A gondolkodási eltéréseknek lehet olyan alaki zavara is, amit a tapadóssággal, a viszkozitással jellemezhetünk és kiemelhetjük még az elakadás, a zárlat jelenségét, valamint a körülményességet, a lényeglátás hiányát.
2.) Tartalmi zavarokról beszélhetünk, ha szokatlan kapcsolódási formák megjelenését tapasztaljuk. Perszeveráció esetén az egyes tartalmak szinte mechanikusan, újra és újra visszatérve ismétlődnek. Az integráció csökkenése vagy hiánya esetén a kapcsolatok fellazulhatnak vagy akár teljesen széteshetnek, és inkoherencia jöhet létre. Tartalmilag a főbb kóros formákat, mint a túlértékelt eszméket, a regresszív jellegű gondolkodást, a dereisztikus, azaz az érzelmek, vágyak által vezérelt, túlzottan azok által meghatározott gondolkodást, a kényszerképzeteket, fóbiákat és téveseszméket emelhetjük ki.
A képzelet az említett általános jellemzőkön túl még jellemezhető szegényes és gazdag voltával is. Az emlékezetnek a közeli és távoli múltra való két fő formáját érdemes külön tanulmányozni.
C) A dinamikus tényezők zavarai. A személyiséget mozgató, kibontakozásra késztető hajtóerőket az ösztöndinamikáktól a magasabb rendű késztetésekig egyaránt vizsgálnunk kell. Megkülönböztetjük az ösztönös késztetéseket, a vágyakat, az érzelmeket, indulatokat, hangulatokat és a vonzó célképzeteket. Beszélhetünk egyszerűbb vagy primitívebb és összetettebb, bonyolultabb dinamikus tényezőkről. Ezt a megkülönböztetést, akár skálába rendezést, azáltal tehetjük meg, hogy azt vizsgáljuk, a késztetés mennyiben elemi módon, a személyiség többi részétől függetlenül - vagy akár azzal ellentétesen is - nyilvánul meg. Egy adott résztendencia minél integráltabb, a személyiség többi tényezőjével minél összerendezettebb, harmonikusabb kapcsolatban van, annál magasabb rendűnek tekinthetjük.
A struktúra, a szerkezet kapcsolata a legnyersebb késztetésektől kezdve a magasan differenciált késztetésekig döntő fontosságú jelenség. Az alapkésztetés, ösztön, hajtóerő, vagy akárhogy nevezzük, önmagában se nem jó, se nem rossz, hanem természetes. A forma, a struktúra teszi jóvá vagy rosszá szubjektíven vagy társadalmilag, ahogy megjelenik (Jung 1996/b).
D) A személyiség egészének értékelése a felsoroltak vizsgálatán túl, mindezek együttes és ezek tartós arányainak megfigyelésén túl olyan, átfogóbb jellemzők, gestaltok megfigyelését jelenti, mint az önértékelés, önbizalom, énideál, a világkép, az életfelfogás és értékrend. Ide tartozik a tudatos és a tudattalan személyiségrészek viszonya egymáshoz és a tudattalan személyiségrész-tartalmak vizsgálata. Ez utóbbiak vizsgálata közvetett jellegű: az álmokból, a fantáziákból, a tünetekből, az életproblémákból és a pszichológiai projektív személyiségtesztekből következtethetünk e rejtett területekre, sokszor az interpoláció vagy az extrapoláció módszereivel.
A lelki megosztottság, hasadtság, átmeneti dezintegrálódás bizonyos mértékig mindennapos, normális jelenség. Ne felejtsük, alvás alatt mindannyian dezintegrálódunk. Álmaink világában látjuk, hogy milyen "sok lélek lakik bennünk". Ezek a személyiségünk résztendenciáit képviselő, csak részben tudatos szerveződések, az egoidok, az énszerveződésnek mintegy előfutárai, amelyek mind teljesebbé válva meg akarnak személyesülni. (Egy lelki tendencia álmunkban pl. olyan valakinek a személyeként jelenhet meg, aki azt a tendenciát jellegzetesen képviseli.) A lelkiismeret - mondhatjuk úgy is - az az egoid, amelynek forrása leginkább az ősvalónk (Selbst) irányából érkező impulzusainknak megfelel, ősmagunknak mintegy képviselője. A pszichoanalízis felettes énje pedig a fiatalkorunkban introiciált tekintély- vagy hatalmi személyekből alakult személyiségrész, egoid.
A sorozat következő részében ismertetésre kerülő, gyakran igen súlyos lelki zavarok esetében felmerül az a kérdés is, hogy vajon ezekben az esetekben hogy működik az emberképfejezetnél leírt tudatos és tudattalan személyiségdinamika. Különösen a spiritualitás, a valláslélektan szempontjából rendkívül jelentős Selbst-aktivitás milyen vagy van-e egyáltalán? Summásan azt lehet mondani, hogy az ősmagunk, ősforrásunk aktivitása még a legsúlyosabb esetekben sem szűnik meg. Impulzusokat küld, bár ezeket a súlyosan zavart lelki szerkezet rendszerint erősen eltorzítja. A személyiségdinamika egy ősibb, regresszívebb szinten működik.

Felhasznált irodalom
1. Jung, C. G.: Gondolatok a jóról és a rosszról. Kosssuth Könyvkiadó, Budapest, 1996/b.
2. Süle, F.: Az introspektív feladatok mint a pszichoterápia segédeszközei. M. Pszichol. Szemle, 33.: 147-158., 1976.
3. Süle, F.: A jungi mélylélektan napjainkban. Gyuró Technik Kiadó, Szokolya, 340., 1996.
4. Süle, F.: Valláspatológia. GyuRo Art-Press, Szokolya, 1997.

Szakmai önéletrajz
Orvosi és pszichológiai egyetemet végeztem Budapesten. Életem során a pszichiátria minden lényegesebb területét végigjártam. Főbb állomások: munkásságomat az intapusztai szocioterápiás intézetben, az "Aranyketrecben" kezdtem, 8 évig voltam a Fővárosi Pszichoterápiai és Módszertani Központban pszichiáter, 6 évig vezettem mint főorvos Karcagon az országban első pszichiátriai és pszichoterápiai osztályt, ezt követően 10 évig az Országos Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet Sportmentálhigiénés Osztályának főorvosa, majd 1991 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Valláslélektani Osztályának vezetője voltam 2000-ig, nyugdíjazásomig.
Az 1980-ban megalakult C. G. Jung Komplexpszichoterápiai munkacsoport majd egyesület elnökeként dolgoztam 20 éven át. Fő érdeklődési területem a mélylélektan és a valláslélektan. Több mint 130 tudományos dolgozatom és 4 önálló könyvem jelent meg, valamint 10 könyvnek társszerzője vagyok.

A szerző levelezési címe:
Dr. Süle Ferenc
2094 Nagykovácsi, Puskin köz 3.

tartalom