Vissza a tartalomjegyzékhez
 
HORUS
 
Az elsõ magyarországi agydaganat-eltávolítás évfordulója
Lipscher Mór emlékezete
 

A kiváló amerikai orvos, Harvey William Cushing (1869– 1939), az agysebészet egyik úttörõjének magyar vonatkozásait kutatva, merült fel ismételten a kérdés: ki volt az a bátor magyar sebész, aki elsõként távolított el agydaganatot? Lévén évtizedekkel ezelõtt történt eseményrõl van szó, amely már lexikoni adattá tömörülhetett, elsõként az Orvosi Lexikont ütöttük fel, amely az agysebészetet illetõen az idegsebészet címszóhoz utalt. E címszó alatt olvasható: „Hazánkban Dollinger 1908 körül Gasser-dúc kiirtásokat, Herczel kisagycysta-mûtétet, 1910-ben Verebély agydaganat-mûtétet végzett” (9). Mivel ugyanezen forrás szerint az elsõ agydaganat-mûtétet Godlee végezte 1884-ben Angliában, az 1910-es magyar „premier” megmagyarázhatatlanul elkésettnek tûnt. Ezért a legilletékesebbnek tartható, a témát monográfikus alapossággal feldolgozó mûben, Az agysebészet történetében (3) kerestük a pontosabb választ. A monográfiának Az agysebészet Magyarországon c. fejezetében témánkról a 168. lapon ez olvasható: „Az agydaganatok kezelésére végzett szórványos mûtétek a XX. század elsõ éveiben kezdõdtek meg. Morelli Károly, Keller Kálmán, Tordai Árpád, Donáth Gyula 1910–1912-ig egymás után számoltak be az agy különbözõ lebenyeiben levõ daganatok kiirtásáról.” Az idézett szövegbõl sem derült ki tehát a magyar úttörõ neve. Megtudtuk azonban, hogy „Pólya Jenõ, a magyar sebészet egyik legkiemelkedõbb alakja különösen érdeklõdött az agysebészet iránt, sikeres agydaganat-mûtétei, tályog-eltávolításai ebben az idõszakban kiemelkedõek voltak” (3). Pólya Jenõ kitûnõ orvostörténész is volt, ésszerûnek látszott az õ segítségével tovább kutatni. Grandiózus mûvének, Az orvostudomány regényének 534. oldalán végre forró nyomra bukkantunk: „Magyarországon az elsõ két agydaganatot, mégpedig mindkettõt sikerrel Lipscher Mór, akkor Herczel Manó asszisztense, késõbb a komáromi kórház igazgatója távolította el 1901-ben” (12). S mivel ezt az állítását nemcsak a nagyközönségnek szánt „regényé”-ben, hanem egy orvosi szaklap hasábjain is közzétette (13), állítását hitelt érdemlõnek tekintettük s a további pontosítást már Lipscher Mórtól vártuk.

Lipscher Mór, a komáromi városi közkórház igazgató-fõorvosa 1903-ban egy kis kötetben tette közzé azon mûtéteinek leírásait, melyeket Herczel asszisztenseként 1898 és 1902 között Budapesten végzett (6). Valamennyi esetet az 1893-tól nagy aktivitást kifejtõ Közkórházi Orvostársulat havi üléseinek valamelyikén mutatta be. Az ülést követõen a bemutatás rövid, tömör szövege megjelent a kor valamennyi jeles orvosi lapjában (Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Orvosi Heti Szemle) is. Ha új mûtéti eljárás ismertetésére is sor került a kazuisztika kapcsán, az elõadás teljes szövege megjelent a Közkórházi Orvostársulat Évkönyvében is. Ez lett a sorsa az említett kis kötetben (6) másodikként tárgyalt Agydaganat operált esete c. bemutatónak is, amely eredetileg a Közkórházi Orvostársulat 1900. október 3-i ülésén hangzott el: kivonatosan az említett lapok (1b, 10), ill. in extenso a Közkórházi Orvostársulat 1900-as Évkönyvében jelent meg 1901-ben (5). Jellemzõ Lipscher szerénységére, hogy elõadásának a nem kérkedõ Adatok az agydaganatok sebészetéhez címet adta s csupán az utolsó mondatban – Herczelnek köszönetet mondva a mûtéti megbízásért – jegyzi meg, hogy „ezek az elsõk Magyarországon”.

Valószínû, hogy az Évkönyv megjelenési éve – 1901 – tévesztette meg Pólyát, amikor ismételten (12-13) egy évvel késõbbre teszi Lipscher úttörõ agymûtétjét. A jeles eseményre, tehát az elsõ tudatos, agydaganat eltávolítását célzó koponyafeltárásra Magyarországon 1900. augusztus 1-jén került sor az akkori Szent István Kórház Herczel Manó egyetemi magántanár vezetése alatt álló „III. sebészi fiók osztály” mûtõjében. A mûtétre kerülõ H. Antal 38 éves kocsis kórelõzményébõl kiemelhetõ, hogy 18 éves korában fejsérülést szenvedett. Húsz évig panaszmentes. 1900. március 28-án bal karjában rángások, majd eszméletvesztés. Azóta naponta voltak „görcsei”, melyek mindig a bal kézben kezdõdtek, s hat hét múltán a bal lábra is ráterjedtek. Az elsõ roham óta egyre gyöngébb a bal karja s a lába is. Július 11. óta a belosztályon antiluetikus kúra – ennek sikertelensége miatt került Herczel osztályára. Fejfájása sosem volt, nem hány, Grosz tanár a szemfenéket épnek találja. A továbbiakban élvezzük a mûtétet végzõ Lipscher Mór szabatos, szakszerû leírását:

„Jackson-féle traumaticus epilepsiára tettük a diagnózist, de nem zártuk ki az agydaganat lehetõségét. A hûdések inkább az utóbbi mellett szólottak, míg az általános tünetek teljes hiánya és az elõrement trauma miatt epilepsiára kellett gondolnunk. Ez okból nem végeztem Wagner-féle osteoplasticus resectiót, hanem egyszerû léket készítettem a koponyán 1900. augusztus 1-jén chloroform narcosisban, kikeresvén elõzõleg a Kocher-féle készülékkel a bal felsõ végtag corticalis központját, a központi tekervények középsõ harmadának megfelelõleg 3,5 × 4,5 cm nagyságú négyszögû csontdarabot vágtam ki a koponyából Gigli-féle fûrésszel és az 1 cm átmérõjû Doyen-féle fúróval. Az ép durával fedett agyvelõ erõsen elõdomborodott a résbe, pulzált.

A kemény agyburkot két útbaesõ meningeális véredény lekötése után kereszt alakban bemetszettem. Az agy felülete épnek látszott, de a tapintó ujj a csonthiánynak hátsó felsõ zugában a kéreg alatt egy rezisztenciát érzett, melyrõl a nyílásnak hátrafelé történt tágítása után kitûnt, hogy egy, az agynál tömöttebb daganat által van feltételve, mely az agy felszínén ki nem emelkedik, legnagyobb domborulatát is még 3–4 mm vastag kéregállomány fedi. Utóbbit 2–3 cm-nyi hosszban bemetszettem és a nagy diónyi kerekded daganatot tompán ujjal és elevatoriummal kihámoztam.

A mûtétnek ezen phasisa bõ vérzéssel járt a pia véredényeibõl, de tamponálásra hamar szûnt. A daganat ûre néhány perc alatt kitelõdött, sõt az agyállomány, mely a daganat körül el volt lágyulva, már prolabálni kezdett, miért is a dura sebét a mennyire a feszülés engedte, vékony selyemöltésekkel összevarrtam. A bõrsebet egyesítettem, csak egy gazecsík számára hagyva helyet az alsó sebzugban.

A kiirtott daganat nagy diónyi, felülete szemcsés, burokkal nem bír. Átmérõje 4 cm, súlya 30 gramm. Genersich tanár úr vizsgálata szerint: Lymphendothelioma.”

Az elsõ magyarországi agytumormûtéthez természetesen nem csak sebészi „bátorság” kellett. Lipscher bizonyára olvasta a tapasztaltabb, idõsebb debreceni sebészfõorvos Csikós Sándor ötrészes dolgozatát (1a), amely mesterien foglalta össze az agysebészet elméleti alapjait. Mondanivalójának fõ konklúziója így szólt: „Agysebészettel csak az foglalkozzon, a kinek az asepsis vérévé vált.” Csikós 1898-as követelménye csupán megerõsítette Navratil Imre véleményét, aki Donáth Gyula szerkesztette Klinikai Füzetek I. kötetében, 1891-ben leszögezte: „Az agysebészetnek éppúgy, mint az összes sebészetnek fejlõdésében a legjelentékenyebb mozzanatot képezte az utolsó évtizedek kimagasló vívmánya, az antisepsis: nélküle minden, a koponya üregébe hatoló mûtét annyit jelent, mint a beteget komoly életveszélynek tenni ki” (183. o.). (Nagy kár, hogy Navratil az Újabb haladások az agysebészet terén címû, most idézett dolgozatának csak a koponyasérülések utókövetkezményeivel és az ún. „traumaticus epilepsiá”-val foglalkozó elsõ része jelent meg. Mint lábjegyzetében jelezte, a második rész foglalkozott volna az agytályogok és az agydaganatok sebészetével.) Ahhoz nem fér kétség, hogy az antiszeptikus sebészet egyik fellegvárában, Heidelbergben „nevelkedett” Herczel s rajta keresztül alorvosa, Lipscher is tisztában volt az aszepsis és az antiszepszis követelményeivel.

Lipscher szerint a beteg a „beható mûtétet” jól bírta, karját s fõleg lábát jobban tudta mozgatni, ám a 15. napon újra volt gyönge rohama a bal alsó végtagban. A görcsök azóta 7–10 naponként ismétlõdnek, ám jóval kisebb intenzitással mint a mûtét elõtt. A beteg 1900 októberében hagyta el a kórházat és „legjobb igyekezetem daczára sem tudtam további sorsáról értesítést nyerni” (5).

Lipscher még ugyanazon a nyáron, 1900. augusztus 24-én újabb agydaganatot távolított el egy K. Pál nevû, 31 éves gépkezelõ fejébõl, aki egy éve szenvedett ismétlõdõ, a jobb alsó végtagon kezdõdõ s a jobb karra ráterjedõ görcsökben. Erõs fejfájások gyötrik, szemfenéki vizsgálattal ezúttal sem mutatható ki eltérés. Mivel fejsérülés nem volt, Lipscher diagnózisa: agydaganat a jobb alsó végtag kortikális mozgató centrumában. Ezúttal osteoplasztikus csontbõrlebeny készítésével hatol be Lipscher s talál egy szilva nagyságú s alakú daganatot, amely „pontosan azon a helyen feküdt, melyen azt a meglevõ tünetek alapján feltételeztük” (5) A daganat Genersich szerint sarcoma volt. A mûtét eredményét nagyban befolyásolta a „hatalmas utóvérzés, mely az agyállomány roncsolása következtében hemiplegiához vezetett” (5). A beteg decemberben hagyta el a kórházat: járni elég jól tudott, de jobb karjának izomereje még igen gyenge volt.

Mégis mindketten jól tudták, milyen kockázatos kimenetelû egy agydaganat-eltávolítás. „Közleménye” bevezetõjében Lipscher ismerteti Bergmann-nak, a kor egyik vezetõ sebészének 1899-ben megjelent munkáját. Bergmann az egész világirodalomból 104 mûtött esetet gyûjtött össze. A betegek 25%-a „közvetlenül a mûtét folytán halt meg: vérzés-shock, agyelõesés, infectio következtében” (5). Az életben maradottak közül csak 6–8 gyógyult, ill. javult meg 3 évnél hosszabb idõre. Lipscher két részlegesen gyógyult esete tehát világviszonylatban, ha nem is az elsõ száz, de a második száz valószínûleg elõkelõ helyeire sorolható. Hazai jelentõségét nem kell külön hangsúlyoznunk, „nemzetközi” jelentõségére pedig maga Lipscher mutatott rá: „… a sebészetnek ezen ága még fiatal és kevés gyümölcsöt hozott, miért is minden egyes adat, mely ebbeli ismereteink gyarapítására, vagy azok megerõsítésére szolgál, értékkel bír” (5). További kutatást igényel annak felderítése, hogy az ez új „érték” bekerült-e a sebészeti világirodalomba – erre lehetett esély, hiszen Lipscher fõnöke, Herczel Manó rendszeres látogatója volt a német sebésztársaság, ill. a nemzetközi sebésztársaság kongresszusainak (14).

Az elsõ magyarországi agytumor-eltávolító mûtét ismertetése után, essen pár szó magáról a mûtõorvosról. Ezt annál inkább is kötelességünk megtenni, hiszen Lipscher neve – mint bevezetõnkbõl kiderülhetett – még a szûk szakma képviselõi elõtt sem ismeretes. Nem szerepel neve sem a Magyar Életrajzi Lexikonban, sem – a születési hely szerint illetékes – hatkötetes szlovák „életrajzi szótárban”. A történelmi Magyarország Felvidékén, a Trencsén megyei Èsacán (ma: Cadca, Szlovákia) látta meg a napvilágot 1870 körül. Hõgyes Millenniumi Emlékkönyvének tanúsága szerint (301. o.) az 1894/95-ös tanévben szerzett orvosi oklevelet a budapesti orvosi karon. Mûtõnövendékként valószínûleg a II. sebészeti klinikán kezdett dolgozni – legalábbis többen õt is a Réczey-tanítványok közé sorolják (2). Réczey Imre Lumniczer Sándor elhalálozása után került a klinika élére, felszabadítva így a Szent István Kórház III. sebészeti fiókosztályának fõorvosi helyét. Ezt a helyet kapta meg Herczel Manó, „akinek sikerült maga köré gyûjteni egy kis, de hû externista gárdát és kicsiny osztályán rendkívüli szorgalommal és ambícióval dolgozta fel a szebbnél szebb eseteket…” (14). E „gárda” tagja volt Lipscher Mór 1898 és 1902 között. E röpke négy év alatt – a már emlegetett két agydaganat-eltávolításon kívül – mintegy 40 kizárt sérvet mûtött, hétszer végzett bélreszekciót s két esetben bélzársipolyt (anus prae-t, K. L.) létesített (6). Mûtétjeirõl rendszeresen beszámolt a Közkórházi Orvostársulat ülésein. Amikor 1902-ben Réczey elnökletével megalakul a budapesti Királyi Orvosegyesület sebészeti szakosztálya, Lipscher már az elsõ ülésen, 1902. február 20-án az elõadók közt szerepel – egy kankóban szenvedõ beteg „húgycsõ-végbélsipoly operátiótól gyógyult esetét” közli. Az est másik három elõadójának neve – Illyés Géza, Dollinger Gyula, Pólya Jenõ – minõsíti Herczel segédorvosát is (11).

Valószínû, hogy Lipscher – tudása s szakmai gyakorlata alapján mindenképpen – magasabb ambíciókról is álmodozhatott. Jól képzett, mesterségét tudományos alapon mûvelõ sebészre azonban elsõsorban a vidéken volt szükség, ahol a megyei vagy városi közkórházak többségének sebészete alig tudott elszakadni a 19. század felcsereinek, seborvosainak „szintjétõl”. Így kerül 1902 végén a kiváló Herczel-tanítvány Lipscher Mór a komáromi városi közkórház igazgatói székébe és sebészeti osztályának élére. Nincs könnyû dolga – „vak bizalmatlanság a vidéki gyógyintézetek iránt” fogadja (7). A kórháznak – vele együtt – csak három orvosa van, ezért „a narkózisban s mûtétekben a helyõrségi kórház orvosi kara” segíti ki õt. Ennek ellenére már mûködése elsõ évében 136 narkózisban végzett mûtéte van. A 19 laparotomia, 32 sérvmûtét, 4 strumaexstirpatio és a szem szürkehályogja miatti Graefe-mûtét mellett oly heroikus beavatkozásokra is vállalkozik, mint a koponyaalapi daganatnak a „felsõ állcsontok idõleges resectiója útján” való eltávolítása, epeköveket tartalmazó epehólyag kiirtása, bélsarcoma miatti bélreszekció és fibromyomás gravid méh kiirtása (7). Ez utóbbi négy esetet a budapesti Királyi Orvosegyesület ülésein is bemutatja. Kapcsolata a budapesti orvosokkal azután sem szakadt meg, hogy a trianoni döntés következtében Komárom Csehszlovákia része lett. A Therapia 1925-ös Herczel-számában A szubfrenikus tályogokról értekezett.

Sajnos, Lipscher Mór csak egy Jelentést készített komáromi tevékenységérõl. Hosszú primariátusa alatt – 1902-tõl 1935-ig, kényszernyugdíjazásáig állt a komáromi sebészet élén – „Komáromban, ahol azelõtt soha, semmiféle mûtétet nem végeztek” (8) olyan szintre emelte a Duna-parti város sebészetét, ami elnyerte volna egykori mesterei, Réczey és Herczel elismerését is. E fejlesztés, fejlõdés írásbeli dokumentumai valószínûleg nem maradtak fenn, vagy nem „találtattak meg” – legalábbis errõl tanúskodik a legfrissebb, 1999-ben kiadott szlovák sebészettörténet (4). „A szlovák sebészet történetének momentumai” c. kiadványt a szerkesztõk úgy állították össze, hogy felkérték Szlovákia jelenlegi sebészfõorvosait: írják/irassák meg osztályuk történetét. A komáromi sebészeti osztályról szóló, részben (a 187. oldalon) csupán e pár sor található MUDr. Moór (sic!) Lipscherrõl: „A fõépület elsõ emeletén nyílt meg a sebészeti osztály, melynek elsõ fõorvosa s egyben a kórház igazgatója MUDr. Lipscher Moór lett. Azon kívül, hogy – szóbeli közlés alapján – állítólag appendektómiákat, kolecisztektómiákat és strumektómiákat végzett, õ valósította meg állítólag az elsõ sebészi koponyalékelést Szlovákiában (a pontos dátuma nem áll rendelkezésünkre). Az osztályt 1935-ig vezette” (14).

Ennyit tud tehát a hivatalos szlovák szakmai történetírás a Magyarországon elsõként agydaganatot operáló sebészrõl. Arról a sebészrõl, akinek szülõvárosa ma Szlovákia területén található, akinek Komáromban „szolgálatának” 25. évfordulója alkalmából a város hálás lakói mellszobrot állítottak a kórház elõcsarnokában (8). Az idézett szlovák mû nem tesz említést a mellszoborról sem. Lipscher halálának évérõl is csak közvetett adatot sikerült találnunk – szívet melengetõ s ugyanakkor torkot szorongató körülmények között: orvosi ügyelet során egy 80 éves hölgyet láttam el, akirõl az anamnézis felvétele során kiderült, hogy a negyvenes években Lipscher osztályán dolgozott, mint ápolónõ. Elmondása szerint Lipschert s családját az 1944-es zsidóüldözés során deportálták s közülük senki sem tért vissza élve Komáromba (15).

Többek között ezért is nem íródott nekrológ Lipscher halálakor. E kis írás e hiányt is kívánta pótolni Lipscher sebészi pályája legfényesebb tettének, az elsõ magyarországi agytumormûtét végzésének századik évfordulóján.

IRODALOM:

  1. Csikós S.: Az agysebészetrõl. Orv. Hetil., 1898, 42, 349–351, 363–364, 400–401, 412–413, 425–427.
  2. Gyógyászat, 1900, 40, 650.
  3. Elischer E., Melly B. (szerk.): A Magyar Sebésztársaság harminc éve. Magyar Sebésztársaság kiadása, Budapest. 1937.
  4. Katona F.: Az agysebészet története. Medicina Kiadó, Budapest. 1963.
  5. Kothaj, P. és mtsa: Momenty z dejín slovenskej chirurgie. Patria I. spol., 1999.
  6. Lipscher M.: Adatok az agydaganatok sebészetéhez. In Budapest székesfõváros közkórházainak Évkönyve 1900, Székesfõvárosi Házinyomda, Budapest. 1901, 287–291. old.
  7. Lipscher M.: Dolgozatok és betegbemutatások kapcsán elõadott kisebb értekezések a sebészet körébõl. Schönwald, Komárom, 1903.
  8. Lipscher, M.: Jelentés a komáromi városi közkórház sebészi osztály 1903. évi mûködésérõl. Schönwald, Komárom, 1904.
  9. Lipscher M.: Egy orvos életének két legkínosabb eseménye. Gyógyászat, 1939, 79, 470– 472, 486–488.
  10. Orvosi Lexikon II. kötet, Akad. Kiadó, Budapest. 1969, 1027. old.
  11. Orvosi Hetilap, 1900, 44, 666.
  12. Orvosi Heti Szemle, 1902, 33, 149–153.
  13. Pólya J.: Az orvostudomány regénye. Béta Irod. Rt., Budapest. 1941.
  14. Pólya J.: Az agydaganatok kérdése a gyakorlóorvos szempontjából. Gyógyászat, 1941, 81, 447–449, 463–468.
  15. Pólya J.: Herczel Manó. Therapia, 1925, 2, 109–118.
  16. Tóth Erzsébet nagymegyeri lakos szóbeli közlése 1999. június 9-én.
Kiss László dr.

Vissza az elejére