Vissza a tartalomjegyzékhez
 
HORUS
 
A bûvös kígyó. Adatok a jelkép történetérõl
 

A gyógyító mesterség címerállata, a kehely szárára vagy pálcára tekeredõ kígyó napjaink jelképekben szegény világának közismert ábrázolása a gyógyszerészi, orvosi tevékenység jelzésére.

A kígyó rejtõzködõ életmódja, különös szokásai (vedlés, táplálék lenyelése egészben, fára mászás), valamint a képzelet által még tovább nagyított veszélyessége mitikus hiedelmek sokaságát vonzotta a kezdeti idõktõl fogva. Már a legõsibb hiedelmekben megtalálható az a zavarba ejtõ kettõsség, amely a kígyó mondabeli ténykedését egész története során végigkíséri (6). A képzelet világában a kígyó a jó és a gonosz, a teremtés és a pusztítás együttes megtestesítõje, egyrészrõl a termékenységet, bölcsességet, gyógyító erõt és halhatatlanságot, másrészrõl az õsi káoszt és az alattomosan közelítõ halált jelképezi (9) és szinte minden átmenet nélkül vált át egyik szerepébõl a másikba. Képes a két világot, a földi és az égi szférát egyszerre megtestesíteni és ezáltal összekapcsolni. A legõsibb geometrikus ábrázolásokon még maga a kígyó ölt kettõs alakot: az égi kígyót spirál, a földi kígyót hullámvonal jeleníti meg, a két motívumot a futó mintázatú meander vagy az öröklétet jelképezõ svasztika egyesíti. Az összekapcsolódás a nyelvben is fellelhetõ: a kígyót szimbolizáló spirál görög neve helix, a Napé pedig Heliosz (2).

Az õsmítoszok világában a kígyó ténykedését legendák sora õrzi. Az említett kettõsség ezekben a történetekben már dramatizált szereposztásban jelenik meg, ahol a kígyónak a negatív hõs szerepe jutott. Az elbeszélések kígyó vagy sárkánykígyó alakjainak közös vonása, hogy a világmindenséget megtestesítõ kozmikus világfa tövén rejtõzködnek, gyökereit rágva azt pusztítják, felkapaszkodnak a törzsére és áldozatot (többnyire fiatal lányt) ragadnak el, rettegésben tartva az embereket. (Itt jegyezzük meg, hogy bár a kígyó és a sárkány külön entitás jegyeit viselik, mégis együtt említjük õket, hiszen a néphitbõl is tudott, hogy milyen gyorsan képes egyik a másikba átalakulni (8)).  Mitikus történetek – gyakran szimbolikus állatalakban megformált – pozitív hõseinek összecsapása az õskáosz és gonoszság ilyen megtestesítõivel általánosan elterjedt motívum (4). Idetartozik a sumér Ninurta és Aszag, a babiloni Marduk és Tiamát, a kánaánita Baal és Jamm, az indiai Indra és Vritra, az egyiptomi Ré és Apóphisz, Zeusz és Tüphón, a gyermek Héraklész és a kígyó, a skandináv Ratatosk és az Yggdrászil fán élõ kígyó, újabb keletû példaként pedig Szent György vagy Mihály arkangyal és a sárkány küzdelme. A magyar õsmondák „égigérõ fa” típusú meséiben Fehérlófia vagy a Fanyûvõ története is ebbe a sorba illeszkedik.

A küzdelem váltakozó sikerrel folyik, a (sárkány-)kígyó elõször gyakran elijeszti a hõst, vagy akár egészben le is nyeli (az utóbbira példa Héraklész vagy Jászón története) (5). A kígyó idõleges gyõzelme az alvilágból felszálló sötétség és hideg átmeneti uralmát eredményezi, melyet a végsõ összecsapás nyomán a tavasz beköszönte, vizek felfakadása követ a természet éves változásainak megfelelõen. A naphéroszi vonásokat viselõ hõs elnyeletésének vagy rituális megcsonkításának, majd ragyogó diadalának története így az évszakos szoláris mítoszok világában nyer tartalmat.

A legyõzött kígyó utóbb újra megjelenik, de most már nem erõvel, hanem fondorlatos csellel okozza a hõs bukását. Kígyó orozza el Gilgamestõl az örök fiatalság virágát, csakúgy, mint ahogy a paradicsomi emberpár ismert történetében is kígyó a megkísértõ.

A kígyó vonásai ezekben a dramatizált történetekben sem teljesen egyoldalúak, szerepváltása ahhoz hasonlatos, ahogyan az ábrázolások dimenziójában a világfán oszcillál az alvilágba kapaszkodó gyökérzet és az egeket súroló csúcs között. A fa és a kígyó más értelmû, de hasonló jelképes értékû összekapcsolásához a hüllõk rendszeres éves vedlése is alapot szolgáltat. A lombját hullató fa és a bõrét levetõ kígyó ugyanazt a természet rendjében tapasztalt törvényszerûséget, a pusztulás és újjászületés állandó körforgását testesíti meg. Egyszerû jelképes ábrázolása a saját farkába harapó kígyó (uroborosz) (3).

A világfára tekeredõ kígyó kozmikus megfelelõjét nem kell sokáig keresnünk. Elég feltekinteni a csillagos égboltra, ahol a világtengely vonalát a Föld forgástengelye rajzolja ki. E körül végzik látszólagos forgásukat a csillagok, miközben a tengely napi vagy éves idõszakra számítva a Sarkcsillagra szegezve tartja helyzetét. Az ilyen módon kirajzolt képzeletbeli világfa-törzs az égbe nõni látszik, míg az égi fénypontok sokasága köré a mítoszok képzeletvilága csillagképeket rajzolt. A Sarkcsillag körüli (cirkumpoláris) égitestek „soha meg nem haló” csillagként ismertek, mert nem merülnek a látóhatár alá. Köztük helyezkedik el a Sárkány (Draco) csillagkép, mely a képzeletbeli fa mentén az ég látszólagos középpontja körül tekeredik. Így áttételesen a kozmikus világképen keresztül igazolódni látszik az elterjedt asztrális mondakör, mely a világfára, mint tengelyre feltekeredõ és azt forgásban tartó kígyó alakja köré szövõdött. Ráadásul a Sárkány jegy kiterjedése pontosan lefedi azt a területet, melyet a földtengely közel 26 000 éves ciklusidejû billegése, az ún. precessziós mozgás során körülrajzol (5).

A sumér csillagász-papok hihetetlenül precíz megfigyeléseinek ismeretében – akik a precessziós mozgást feltehetõen már ismerték (10) – aligha véletlen, hogy az isteni kézben tartott és világtengelyt szimbolizáló botra feltekeredõ kígyó legkorábbi ismert ábrázolása éppen a mezopotámiai Ninurta figurájához kötõdik (5, 6). Ninurta más öreg istenségekhez hasonlóan, több korszakot is megélt, eredetileg inkább napisteni vonásokat viselhetett, miként erre Aszaggal folytatott küzdelme is utal. Az õssárkány legyõzése után azonban az alvilágból kiáradó vizek megfékezésének feladata várt még rá, ennek alapján a csatornázás amolyan mérnök-isteneként is tisztelték.

Ahogyan az õsi világban élõ embert körülvevõ zabolátlan természetet a civilizáció kötött társadalmi rendje váltotta fel, úgy kapott új szerepet a kígyó is. A démoni hatalmú sárkánykígyó idõvel az égi hatalom földi letéteményesének, a papság rendjének készséges kiszolgálójaként kelt újabb életre. A kígyó és a pálca együttesen vagy akár külön–külön is általános méltóságjelvényként volt használatos, a tudás és hatalom birtoklását jelképezte. Például az egyiptomi ábrázolások gazdag animisztikus tárházában a kígyójelkép a fáraók és más méltóságok eszközeként is elterjedt, itt jelenik meg a pálcára tekeredõ kígyó ábrázolása a gyógyító erõ jelzéseként. Az 1. ábrán az ibiszfejû Thoth istenség kezében látható, akirõl ismert, hogy az orvoslás és egyúttal minden tudomány legfõbb égi képviselõje volt (7).
 
1. ábra: Ibiszfejû Thoth istenség. Relief a XIX. dinasztia korából

Az ókori szimbólumrendszerben a kígyós ember alakja gyakran kapott negatív érzelmi töltést. Ilyenkor mágikus ártó hatalmat testesített meg, birtoklójának hajfonataiban vagy nyaka körül tekeredve (Erinnüszök, Gorgó, Hydra, Siva pusztító alakja) (1, 6). A kezében kígyókat tartó vagy más állatoktól körülvett nõi figura a „vadak úrnõje” jelképrendszerbe tartozik, azonban a kígyó kiemelten a termékenység szimbóluma is lehet a ruhátlan nõalak csípõjének közelében ábrázolva. A jelkép késõbbi elvilágiasult használatára is lehet példákat találni, így etruszk sírfestményen a kígyófejes bot már a sportmérkõzést irányító bíró kezében látható.

A gyógyítást megtestesítõ kígyó jelképét napjainkban leginkább Aszklépiosz (latinosan Aesculap) személyével kötik össze. Aszklépiosz Apollón halandó fiaként látta meg a napvilágot, és apja gyógyító mesterségét olyan eredményesen folytatta, hogy a halottakat is fel tudta támasztani. Monda szerinti vesztét is ez okozta, mert Hádész az alvilág uraként megelégelvén alattvalóinak elvesztését, bepanaszolta õt Zeusznál, mire az villámával sújtotta agyon vakmerõ hõsünket (7).

A gyógyító erejû kígyót is Apollóntól vette át Aszklépiosz. Apollón – Zeusz és Létó éjistennõ ellentmondásokat hordozó fiaként – egyrészrõl apja napisteni vonásait örökölte, így nem csoda, hogy hamar konfliktusba keveredett a kígyóval. A delphoi Püthón már Apollón megszületését is féltékenyen figyelte, és a felnövekvõ ifjúnak végül harcban kellett elpusztítania a szent hely õsi sárkányurát. Ezért vezeklésképpen elõször rituális megtisztuláson esett át, majd a sárkány örökébe lépve telepedett le Delphoiban, a már korábban is nagy tekintélynek örvendõ jóshelyen. Még legyõzött ellenfele nevét is felvette díszítõ jelzõként, így vált Apollón Püthiónként ismertté. Jósnõi a Püthiák voltak, akik a hagyomány szerint a föld gyomrából elõtörõ gõzök extatikus kábulatában tették kinyilatkoztatásaikat, õ pedig pálcára tekeredve tartotta a gyógyító szimbólummá szelídült kígyót a keze ügyében.

A kígyó a Biblia világába is természetes otthonossággal fészkelte be magát. Például erõs egyiptomi átsugárzás érezhetõ Mózes történetében, ahol a kígyó alakja helyi szerepében elevenedik meg. A Szentírásban a kígyó ezen túlmenõen sokféle, többnyire negatív formában mutatkozik, ezzel is hozzájárulván a jelenkorig ható kép tarkaságához. Így aligha véletlen, hogy a kígyó és kehely napjainkban is használt együttese szintén olyan történetbõl ered, ahol „ama régi kígyó” az ártó erõ jelképe (5). Az elbeszélés szerint János evangélistának Epheszoszban jártakor nyújtott át a Diana templom papja mérgezett borral teli kelyhet, melyet õ hitének erejével tett ártalmatlanná. A kehelybõl éppen távozó kígyó (egyes ábrázolásokon sárkány) ezt a mérget jelképezte, utóbb pedig felvette megszokott pozitúráját és így a kehely szára köré tekeredve látható.

Idõvel Aszklépiosz kultusza lehanyatlott, amint helyét a középkor hajnalán átvette Szent Bertalan. Az átvétel egyes esetekben szó szerint történt, oly módon, hogy Bertalan temploma került Aszklépiosz korábbi kultuszhelyére (5). Ezek után nem csoda, hogy a kígyó minduntalan összekapcsolódik Bertalan ténykedésével, jelezvén egyben hüllõnk új szerepét is. A kígyó visszaváltozik a gyógyítás varázslatának titokzatos, ám irányítható eszközébõl az alvilág, végsõ soron a sátáni gonoszság jelképévé, melynek távol tartása éppen az ördögûzõ szentnek a feladata. A gyógyítás korábbról már jól ismert pogány szimbólumát azonban nem lehetett a történetbõl teljesen kiküszöbölni, így a halhatatlanságot is jelképezõ kígyóbõrt magára a szentre aggatták fel. A legendárium szerint ugyanis Bertalan bõrét kivégzése elõtt elevenen lenyúzták, ami leginkább a kígyók vedlésére, azaz közhit szerinti jelképes újjászületésére emlékeztet. Lenyúzott bõrét a hátán hordva vagy botjára függesztve mutatják a mártíriumára emlékezõ ábrázolások, így lett belõle egyúttal a bõrkikészítõk védõszentje.

Mindazonáltal a kultusz történelmi formáinak letûnése sem akadályozhatta meg azt, hogy a kígyóval kapcsolatos hiedelmek, mindenféle bûbájos vajákosságok a nép körében egészen napjainkig tovább éljenek (8). Jó példa erre a magyar néphit ismert legendás alakjának, a garabonciásnak ténykedése, aki a táltos kései jogutódjának is tekinthetõ. Bûvös praktikákkal, többek között esõcsinálással, kincsek megtalálásával foglalkozik, de a betegek gyógyításához is ért, jóllehet távoli elõdeitõl eltérõen nem tekinthetõ igazi specialistának. Kapcsolata a sárkánnyal igen szoros, képes a kígyóból sárkányt parancsolni, azt hátasává teszi, erejét sárkánytej ivása adja, de ha a helyzet úgy hozza, állatát akár le is öli (igaz, hogy hamar támaszt helyette másikat). Ilyen mitizált személyeket még a XIX. század során is számon tartottak Magyarországon, például messze földön emlegették Csuba Ferenc békési garabonciás tetteit (11).

Az eddigi rövid és csupán részleges történeti vázlatból is látható, hogy a kígyós ábrázolások közötti átfedés sokkal jelentõsebb, mint amekkorát az egyes kultúrák történelmi érintkezése alapján feltételeznénk. Valószínûbb, hogy az egyes hiedelmek kialakulása és „kulturális építõkõ” jellegû beépülése egymástól függetlenül, a társadalmi szervezõdés alsó lépcsõfokán következett be, bár egyes esetekben civilizációs kölcsönhatások is feltételezhetõk. Az asztrológiai gyökerekkel is rendelkezõ kultusz jellegét azonban nagyban befolyásolta a társadalmi környezet, melyben az szakrális szerepét betöltötte. Az elzárt egyiptomi kultuszterek papi szertartásaitól a görög népgyógyító orvosláson keresztül a szentek által távol tartott gonoszságig a gyógyító tudást birtokló kígyó jelképe hosszú utat tett meg. Mostani formájában leginkább a szakmai tradícióra utal, jóllehet a mitológiai gyökerek feltárása, a jelképben foglalt és eredetileg nyilvánvaló kódrendszer megfejtése a mai ember számára már nem csekély feladat.

IRODALOM:

  1. Cotterell, A.: The encyclopedia of ancient civilizations. Penguin books, London. 1980.
  2. Broby-Johansen, R.: Északi sziklarajzok. Gondolat, Budapest. 1979.
  3. Hoppál M. és mtsai: Jelképtár. Helikon, Budapest. 1994.
  4. Jankovics M.: A fa mitológiája. Csokonai, Debrecen. 1991.
  5. Jankovics M.: Jelképkalendárium. Medicina, Budapest. 1988.
  6. Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története. Osiris, Budapest. 1995.
  7. Pólya J.: Az orvostudomány regénye. Béta kiadás, é. n.
  8. Róheim G.: Magyar néphit és népszokások. Universum reprint, Szeged. 1990.
  9. Ryborz, H.: Die helfende und heilende Kraft der Symbole. Oesch, Zürich. 1990.
  10. Santillana, G., Dechend, H.: Hamlet malma. Pontifex, 1995.
  11. Szûcs S.: A régi Sárrét világa. Fekete sas, Budapest. 1992.
Zalaváry István dr.

Vissza az elejére