Vissza a tartalomjegyzékhez
 
AZ ORVOSI HETILAP EGYKOR ÉS MA
 
A hydrokephalus internus jelentõsége a gyermekgyógyászatban
Írta: Dobszay László dr.
(Orvosi Hetilap 1950. 23.)
 

A hydrokephalus (h. k.) kórtani és klinikai jelentõségét a nagyobb kézikönyvek sem hangsúlyozzák eléggé. Az orvosképzés során is meglehetõsen kevés szó esik róla. Bizonyára ez is egyik oka annak, hogy az általános gyakorlatban alig méltatják figyelemre. Különösen áll ez – természetesen – a rejtett vízfejûség eseteire.

Mint tudjuk a liquor mechanikai, illetve hydrodynamikai szerepe az, hogy az intracranialis nyomás állandóságát, illetve egyensúlyát biztosítja. A Munro–Kellie-féle doctrina értelmében ugyanis »a fix térfogatú koponyaürt az agyállomány, a vér és a liquor teljesen kitölti. A három alkotóelem bármelyikének térfogatváltozása csak olyképpen történhetik, ha a másik két alkotóelem egyike, vagy mindkettõje térfogatát kompenzálólag megváltoztatja«. Mivel az agyállomány – az agyoedema eseteit nem számítva – térfogatát nem változtatja, az intracranialis nyomás fokozódása elsõsorban a vér és liquor térfogatnövekedésével függ össze. Mégpedig a heveny nyomásnövekedés oka többnyire a vér és liquor együttes megszaporodása, a tartós nyomásfokozódásé viszont kizárólag a liquor megszaporodása. Ez az amit hydrokephalusnak nevezünk.

A vízfejûség lényege tehát téraránytalanság a liquor és a koponyatérfogat között. Amibõl az is következik, hogy normális vagy annál kisebb koponyatérfogat mellett is lehet h. k., ha a liquor mennyisége ahhoz képest megszaporodik. Sõt klinikai szempontból éppen ezek az ú. n. relativ hk.-ok a fontosabbak. Különösen akkor, amikor a hk. egyéb tünetei is hiányoznak, vagy elmosódottak, amikor tehát rejtett, vagy lárvált hk.-ról beszélünk. Magától értetõdik, hogy tartós nyomásfokozódása esetén a liquor üregrendszere kitágul. Éspedig vagy a kamrarendszer, amikor hk. internusról, vagy a subarachnoidalis üregrendszer, amikor hk. externusról, vagy mindkettõ, amikor hk. in- és externusról beszélünk.

A koponyaür hydrodynamikai egyensúlyához a liquor-nyomás állandósága szükséges, ami csak normális liquor-keringés mellett lehetséges. A liquor-keringésben 3 okból támadhat zavar: 1. ha a termelés fokozódik, amikor hk. hypersecretoricusról van szó, 2. ha a liquor elvezetése az üregrendszer bármelyik szakaszában zavart, amikor occlusivusról, 3. ha a felszívó szövetelemek pusztulása miatt a liquor felszívódása zavart, amikor hk. non resorptusról szólunk.

A rövidség kedvéért, mellõzve a sokféle ok és körülmény felsorolását, mely a liquor termelés, elvezetés és felszívódás menetébe belejátszik, s ami ennek folytán, a hk. keletkezésében is szerepet kaphat, csupán azt hangsúlyozzuk, hogy ezek az okok és körülmények a gyermekkorban sokkal gyakrabban jelentkeznek, mint a felnõttkorban. Már csak azért is, mert nagy részük veleszületett, tehát a vízfejûség jelentkezése is már az élet legkorábbi szakaszára, rendszerint a csecsemõ korra esik. A hk. – különösen annak rejtett formája – a gyermekkorban gyakori betegség. Gyakorlati jelentõségét részben éppen a gyakorisága adja meg, részben az a körülmény, hogy klinikai megnyilatkozása rendkívül változatos.

Azt lehet mondani, hogy a hk. a legkülönbözõbb organicus és functionalis idegrendszeri betegség tüneteit utánozni tudja. Az esetek egy részében természetesen úgy, hogy a szóbanforgó organikus vagy functionalis elváltozás a hk. mellett valóban fenn is áll. A hk. ilyenkor csak mellérendelt jelenség, mely azonban a maga részérõl szintén szerepet kaphat egyik-másik tünet fenntartásában. Máskor azonban a hk. az elsõdleges elváltozás, s a szóbanforgó tünetek a hk. fennállásához kötöttek: a vízfejûség javulásával vagy gyógyulásával javulnak, illetve tûnnek el.

Sõt, az idegrendszeri tünetcsoport határán látszólag kívülfekvõ jelenségek, mint pl. hyperthermia, a somatikus és statikus fejlõdés zavara, stb. adott esetben szintén lehet a hk. következménye.

A gyakorlat számára mindebbõl a legfontosabb következtetés az, hogy a hk.-ra minden ilyen esetben gondolni kell. Annál is inkább, mert a kezelés, fõleg, ha az idejében történik, jó, sõt bizonyos esetekben meglepõen jó eredménnyel járhat.

Ha egyszer a figyelem ráirányult, a hk. felismerése könnyû. Többnyire már az egyszerû lumbalpunctio is tájékoztat, legalább is a hk. jelenlétérõl. Annak megállapítására, hogy a hk. milyen fokú és hogy annak melyik fajtájáról van szó, természetesen további vizsgálatokra lesz szükség. E vizsgálatok közül a legfontosabbak az enkephalographia, a passage-vizsgálat és a liquor laboratóriumi vizsgálata. Az esetek egy részében az egyszerû rátekintése, a koponya méreteinek felvétele minden más vizsgálat nélkül is tájékoztat a hk. jelenlétérõl. De most nem ezekrõl a kiabáló esetekrõl szólunk, hanem elsõsorban a rejtett, vagy csaknem rejtett esetekrõl, amikor normális, esetleg 1–2 cm-rel nagyobb, vagy ellenkezõleg kisebb fejkörfogat mellett áll fenn vízfejûség. Ezekben az esetekben a kissé tágultabb vénás rajzolat, a szokottnál kissé nagyobb, vagy ellenkezõleg kisebb kutacs, s fõként, a csecsemõkorban majdnem mindig kimutatható, dobozos kopogtatási hangja a koponyának kelti fel a hk. gyanúját. Sokszor azonban még ezek a gyanújelek is hiányoznak, s csupán csak egy-egy, a hk.-sal összefüggésbe hozható tünet, mint pl. görcsroham, a szellemi, a statikai, vagy a somatikus fejlõdés zavara, stb. figyelmeztet a hk. lehetõségére és ad okot a diagnosticus lumbalpunctio végrehajtására.

A hk. kezelésében – tapasztalatunk szerint – az egyetlen komoly eredménnyel kecsegtetõ eljárás a rendszeres gerinccsapolás. Természetesen ez is csak a hk. olyan fajtájánál, ahol a liquor rendszeres lebocsájtása egyáltalán keresztülvihetõ. Ez a helyzet a hypersecretiós és non resorptus forma esetében. A hypersecretios eredetû vízfejûség kezelésére ajánlott rtg-besugárzás a mi anyagunkban nem bizonyult hatásosnak. Hasonlóképpen nem lehet eredményt elérni itt a hypertoniás oldatok intravenás alkalmazásával sem. Arra a kérdésre, hogy a rendszeres gerinccsapolástól mikor várható eredmény és mikor nem, csak általánosságban lehet feleletet adni. Adott esetben csak néhány lumbalpunctio végrehajtása után nyilatkozhatunk. Mindenesetre, az elzáródásos hk. eseteit leszámítva, aránylag kevés az az eset, ahol eleve nyilvánvaló, hogy a kezelés semmiféle eredményt nem hozhat. Ezért, azt hisszük, hogy a helyes álláspont az, ha a rendszeres gerinccsapolást – az elzáródásos formák leszámításával – minden esetben megkíséreljük, bármilyen tünetekkel manifestálódjék is a hk.

Az imént elmondottakra a magunk beteganyagában elég bõséges tapasztalatot sikerült gyüjteni. Beteganyagunk igen változatos eredetû és megnyilatkozású hk. eseteket foglal magában, s miután sikerült a programmba vett kezelést az esetek többségében végigvezetni, a therapia kilátására nézve is értékes útbaigazításokat kaptunk. Az általunk észlelt 126 eset eredet, illetve klinikai manifestatio szerinti megoszlását az 1. számú táblázat tünteti fel. Mint látjuk, leggyakoribb volt a heveny agyi betegségek, mint primer és parainfectiosus enkephalitis, serosus és epidemiás meningitis utáni vízfejûség. Utána számszerint a statikai fejlõdés zavara következett. A többi kórfolyamat, melyeket nagyjában a táblázatban feltüntetett csoportokba lehetett sorolni, kb. egyenletesen oszlott meg beteganyagukban.

A rendszeres gerinccsapolás végrehajtására vonatkozóan az 1. számú táblázat tájékoztat. A 126 esetbõl csupán 29 esetben nem volt végig vezethetõ a megkezdett kezelés, s itt a csapolások száma háromnál kevesebb volt. A többi 97 esetben – nagyon kevés kivétel leszámításával – a kezelés addig folyt, míg a hydrodinamikai egyensúly tartós helyreállása és a kísérõ tünetek javulása a további kezelést feleslegessé nem tette. Vagy ellenkezõleg, míg ki nem tûnt, hogy adott esetben a kezeléssel eredményt elérni nem lehet. Elenyészõen kevés volt olyan, ahol a szülõk önkényesen, vagy más külsõ körülmény miatt megszakították a kezelést.

Persze, az esetek egy részében, ennek a kitartásnak szomorú indoka volt. Az t. i., hogy a szülõk a másféle kezelés teljes eredménytelensége után ebben láttak utolsó lehetõséget a súlyos folyamat javulására. Ami annál kiábrándítóbb volt, mert nem egyszer ez a kezelési mód is eredménytelennek bizonyult. Szerencsére az esetek nagyobb részében a kezelés programmszerû végrehajtására a laikus által is könnyen megállapítható folyamatos, sõt néha frappáns eredmény adott lehetõséget. A szülõ maga is látta, hogy érdemes a kezelés kényelmetlenségeit vállalni. A 2. számú táblázat hozzávetõleges tájékoztatást ad a kezelés idõtartamáról is, mivel a csapolások közötti intervallum átlagban 1 hónapnak felel meg. Eszerint a kezelés idõtartama 4 hónap és 2 év között ingadozott. Ez azonban csak az intervallumok átlagát fejezi ki, mert az egyes csapolások közti szünet a valóságban 2 hét – 3 hónapra terjedt. Az esetenkint talált liquornyomás alapján, tapasztalati úton állapítottuk meg a következõ csapolás idõpontját.

Ha már most az eredményeket vesszük szemügyre (lásd 2. sz. táblázat), akkor azt látjuk, hogy a legkevésbbé volt befolyásolható az organikus idegrendszeri elváltozások csoportja, értelmi fogyatékossággal vagy anélkül. Még akkor is, ha a hk. maga a kezelés folyamán javult. Jeléül annak, hogy itt a vízfejûség csak mellérendelt jelenség, a közös kóroki tényezõ másik megnyilatkozása volt.

Jobb eredményt, néha pedig egyenesen meglepõ jó eredményt láttunk a symptomatikus epilepsia eseteiben. Emlékszem pl. olyan esetre, ahol a beteg genuinnak tartott epilepsiájával, jó néhány gyógyintézetben megkísérelt különféle gyógyszeres kezelés eredménytelensége után, került hozzánk. Másodnaponta volt súlyos görcsrohama. Egyetlen lumbalpunctio után, mely különben egy kifejezett occult hk jelenlétét igazolta, a görcsrohamok egycsapásra megszüntek. Kb. 1/2 évi kezelés után, a hydrodynamikai egyensúly helyreálltával, a kezelés megszüntethetõ volt, anélkül, hogy a görcsroham az ellenõrzés további 3 évében egyetlen egyszer ismétlõdött volna. S ha ez az eset szerencsés kivétel volt is, a többi eset 1/3-ában is sikerült tartós javulást elérni.

Igen jól befolyásolta a rendszeres gerinccsapolás az acut betegségeket követõ fokozott liquor-nyomást. A liquor-lebocsájtást levegõbefúvással kombinálva, úgy látszik, el lehet kerülni a circulatiós-rendszer különben elég gyakori elzáródását, s ezzel egy tartós hk. kifejlõdését.

Részletesebben kell szólnunk a hk. és a statikai fejlõdés zavarai között mutatkozó összefüggésrõl. Annál is inkább, mert itt a kezelés az esetek túlnyomó többségében jó, néha pedig egyenesen meglepõ eredményt hozott.

Ime néhány jellemzõ eset:

1. Sch. L. 9 hónapos fiú; 4 hét óta fennálló idült dysenteriával kerül észlelésre. Mellesleg kitûnik, hogy a gyermek még nem tud ülni, sõt hanyatfekvõ helyzetben fejét is igen gyengén emeli. Kb. 2 hónapig tart, míg a dysenteria gyógyul, s a reparatio is befejezõdik, mikor is a statikai helyzet változatlanul rossz. Egyébként negativ idegrendszeri lelet mellett másfél centiméterrel nagyobb, voluminosusabb, dobozos kopogtatású fej. A lumbalpunctio a fokozott liquornyomást igazolja. Újabb csapolás, illtve ellenõrzés 3 hét mulva. Ekkor a csecsemõ már megtámasztás nélkül ül. A kezelés kb. 8 hónapon át folyik összesen 5 csapolással. Az elsõ vizsgálat után 3 hónapra kifogástalanul jár, 18 hónapos korában beszél. Idõnkinti ellenõrzés 7 éves koráig: szellemi, somatikus és statikai fejlõdése kifogástalan.

2. P. M. 10 hónapos fiú. Nem ül, sõt a fejét sem emeli; környezete iránt nem érdeklõdik. Negativ idegrendszeri lelet mellett a fejkörfogat 2 cm-rel kisebb az átlagnál, valamivel kisebb a szokottnál a kutacs is, mely azonban elõdomborodik és pulzál. A hk.-nak egyéb tünete nincs. A lumbalpunctio és encephalographia a hk. jelenlétét igazolta. Ellenõrzés és újabb lumbalpunctio 3 hét mulva: ekkor spontán hasrafordul, fejét így és hanyatfekve jól emeli, felültetési kísérletre reagál. Újabb lumbalpunctio 4 hét mulva, amikor már ül, felállításnál lábait határozottan lerakja, figyel, játszik. Kb. 2 hó mulva a 4. lumbalpunctio, mikoris már fogódzva áll. Itt a kezelés külsõ okokból megszakad. Ellenõrzés fél év mulva, az elsõ észlelés után 9 hónapra, tehát 19 hónapos korában: kifogásatlanul jár, szavakat ejt. Fejlõdés késõbb is zavartalan.

3. Sz. K. 1 éves fiú. Megtámasztva, teljesen erõtlenül ül, gyengén érdeklõdik. Fejkörfogat 3 cm-rel nagyobb, elég tág kutacs. Kissé kifejezettebb fejvénarajzolat, dobozos kopogtatási hang. Lumbalpunctio a fokozott nyomás igazolta. Újabb lumbalpunctio és ellenõrzés 4 hét mulva, amikor már fogózkodva áll, gõgicsél. Lumbalpunctio és ellenõrzés újabb 4 hét mulva, mikoris egyedül áll, fogódzkodva jár. A kezelés 9 hónapig tart, az alatt összesen 6 lumbalpunctio. Hatására a liquor-keringés egyensúlya tartósan helyreáll, s a szellemi és statikai fejlõdés teljesen normális ütemû lesz.

4. W. K. 9 hónapos leány. Még egyáltalán nem ül, feltámasztva sem. Nagyon renyhén érdeklõdik. Normális fejkörfogat, de hatalmasan fokozott liquornyomás. 2 hónapon belül végrehajtott 2 lumbalpunctio után kifogástalanul ül, áll. Még 2 lumbalpunctio. Mindkét esetben már normális liquornyomás, teljesen normális szellemi és statikai fejlõdés.

Az ismertetett esetekben a hydrocephalus rejtett vagy legalábbis erõsen larvált formában állt a statikai fejlõdés súlyos zavara mögött. Volt azonban olyan eset is, ahol a hk. már rátekintésre is szembeötlõ volt, s ennek ellenére sem hozták kapcsolatba a statikai fejlõdés ugyancsak súlyos zavarával. Ennek egy példája :

5. B. Z. 10 hónapos fiú. Még feltámasztva sem ül, sõt a fejét is csak igen renyhén emelgeti. A 6 cm-rel nagyobb fejkörfogat, a jóval nagyobb és feszes kutacs, a tág vénahálózat, s a kifejezett exophtalmusos szemállás láttán a kórisme nyilvánvaló. Ennek ellenére a diagnosisának felállítása elmarad, s így annak gyanúja sem merül fel, hogy a súlyos statikai zavar esetleg ennek az állapotnak lehet következménye. Pedig a gyermek a statikai zavar miatt állandó kezelés alatt állott, s a bajt rachitises eredetûnek vélve, többször erélyes antirachitises kezelést kapott. A gyermeket egy kolléga küldötte az intézetbe, akihez a gyermeket nyaralása közben vitték. Õ hozzánk már hk. diagnosissal küldi a gyermeket, azzal a feltételezéssel, hogy a statikai zavarnak ez az oka. Nekünk csak diagnostikus lumbalpunctio elvégzése volt a feladatunk. Kiadósabb liquorlebocsájtást nem lehetett végezni, mert a családnak másnap lakóhelyére kellet visszautaznia, s így a szokásos 48 órás ellenõrzésre nem volt lehetõség. Elküldöttem ellenben egy jeles szakorvos kollégához, kérve a rendszeres gerinccsapolás beállítását. A kartárs tagadta a hk. fennállását, s a statikai zavar kezelésére újabb, immár 3 hónapon belül a harmadik, D-lökést alkalmazta. A szülõk ismét a vidéki kollégához fordultak, ki a beteget magához rendelte és a tulajdonképpeni kezelés megkezdése céljából hozzánk küldötte. Az elsõ kiadós csapolást követõ napon a gyermek felül, egy hét mulva áll.

Ezek az esetek csupán szembeszökõ példái annak a 34 esetnek, ahol a statikai fejlõdés zavarának hátterében hk. állott, s ahol a rendszeres gerinccsapolás, az esetek túlnyomó többségében gyors gyógyulást, de minden esetben legalábbis javulást hozott.

A statikai fejlõdés eme zavara igen gyakori és tapasztalatunk szerint sokszor tárgya orvosi tanácsadásnak. Az anyák többnyire jól jellemzik a statikai fejlõdés zavarát, elmondva, hogy az ülés, állás több hónapot késik, s rendszerint hozzáteszik, hogy a gyermek csontja gyenge. Ez a felfogás, úgy látszik, az orvosi kar egy részét is oly mélyen impressionálja, hogy maguk is hajlandók a bajt csont eredetûnek, nevezetesen rachitises eredetûnek tartani. Szinte szabályszerû az, hogy az ilyen csecsemõ többszöri erélyes antirachitises kezelésben (D-lökés) részesül. Pedig, ha alaposabban megnézzük, az esetek egy részében, a hk.-nak legalábbis a gyanújelei szembeötlenek. Fel kell tûnni azonban még valaminek. Annak t. i., hogy e gyerekek szellemi fejlõdésével sem lehet dicsekedni. Néha csak arról hallunk, hogy a gyerek »túl jó«. Máskor azonban, megfelelõ kérdésünkre, az is kitûnik, hogy érdeklõdése, a környezet jelenségeivel szemben mutatott reactioja, feltûnõen renyhe. Persze sem a mérsékelt hk., sem a szellemi renyheség még nem szólna rachitis ellen. De ellene szól az enyhébb rachitises tünetek teljes hiánya, s mindenek elõtt az a tény, hogy az antirachitises kezelésre a statikai fejlõdés egyáltalán nem javul. Sajnos, sok esetben még ez sem kelti fel a gyanút arra, hogy a háttérben más valami, nevezetesen a hk. áll. Láttam olyan 18 hónapos fiút, akit 56 cm-es fejkörfogattal, hatalmas háromszög alakú koponyával és a hk. egyéb kiabáló tüneteivel, mellesleg a végtag és törzsizomzat kifejezett bénulásával 8 hónapos korától 18 hónapos koráig kezeltek rachitis miatt. Eközben 8 D-lökést kapott (néhányat a legszebb nyár idején) anélkül, hogy felmerült volna az a gyanú, hogy a statikai képtelenség mögött nem rachitis, hanem organikus idegrendszeri elváltozás és párhuzamosan súlyos hydrocephalus áll. S ha az ilyen súlyos tévedés ritkán fordul is elõ, annál gyakrabban marad felismeretlenül a statikai fejlõdés zavar mögött rejtett vagy larvalt hk. Ezt a tapasztalatot szerezte hatalmas beteganyagán éveken keresztül a szegedi gyermekklinika, de ugyanezt tapasztaltuk mi is. Hiába hívta fel a klinika, s hiába hívtuk fel mi is a velünk kapcsolatban álló gyakorlóorvosi kar figyelmét továbbképzõ elõadások, consiliumok, s magánlevelezés kapcsán arra, hogy a statikai fejlõdés zavara esetén nem a végrehajtó szervekben, tehát a csont- és izomrendszerben kell a hibát keresni, hanem a statikai fejlõdés motorjának, a szellemi fejlõdésnek zavarában. S hiába hívtuk fel a figyelmet arra is, hogy ez utóbbi mögött igen sokszor rejtett, vagy kevéssé kifejezett hk. áll.

Fel lehet tenni természetesen a kérdést: mi bizonyítja azt, hogy ezekben az esetekben valóban a rendszeres csapolásra javult a statikai zavar? Vajjon, hogy ha elegendõ ideig – mondjuk a gyermek 1–1 és 1/2 éves koráig, vagy még annál is tovább – vártunk volna, nem tapasztaltuk volna a statikai functio spontán javulását? Ami az elsõ kérdést illeti, az esetek túlnyomó többségében annyira szembeszökõ volt a statikai képességek nekilendülése, hogy aligha lehetett tagadni összefüggését a gerinccsapolással. Legalábbis alig több joggal, mint bármely más betegség, bármilyen (mondjuk gyógyszeres) kezelése esetében. Ami pedig a második kérdést illeti, az a nézetünk, hogy a gyermekek egy része valóban gerinccsapolás nélkül is megtanult volna ülni, állni és járni. Ez a nézetünk, mert tudjuk, hogy a statikai fejlõdést a szellemi fejlõdés irányítja. Amikorra tehát a gyermek szellemi fejlõdése elérte volna egy 6–24 hónapos gyermek szellemi fejlettségét akkor – de csak akkor és nem elõbb – ülni, állni és járni is megtanult volna. Közömbös azonban az, hogy ez mikor következik be? Maga az a tény, hogy egy betegség vagy kóros állapot valaha spontán is javulhat, még nem teszi feleslegessé egy kezélési eljárás alkalmazását. Különösen, ha olyan nagy tét forog kockán, mint a gyermek szellemi fejlõdése.

Összefoglalás: 1. A hydrokephalus gyakori és gyakorlati szempontból jelentékeny betegség, mely az esetek tekintélyes részében komoly tünetekkel jelentkezik. 2. A systematikus lumbalpunctio az esetek jelentõs részében a gyógyulás vagy legalábbis a javulás kilátásával alkalmazható. 3. Különösen áll ez a statikai fejlõdés zavarára, melynek hátterében igen sokszor áll rejtett vagy larvált hydrokephalus.

Kommentár

Dobszay László dr. 1950-ben jelentette meg „A hydrokephalus internus jelentõsége a gyermekgyógyászatban” címû közleményét. A munka hatalmas tapasztalaton alapszik, a szerzõ 97 betegének adatait foglalja össze és elemzi, számos olyan következtetésre jutva, amelyek ma is megállják a helyüket.

A hydrocephalus internus keletkezésének patomechanizmusa és ennek besorolása (hiperszekréciós, nonkommunikatív és nonreszorpciós formák) 50 évvel ezelõtt is ismert volt; a képalkotó eljárások alkalmazásának birtokában azonban e betegség beosztása megváltozott. Segítségükkel egyszerûen megállapítható, hogy a kamrarendszer kommunikál-e a subarachnoidealis térrel (obstrukciós és kommunikatív forma) és meghatározható az obstrukció helye is. A hydrocephalusokat jelenleg már az alábbiak szerint osztályozhatjuk: (lásd 3. táblázat)

A hydrocephalus diagnózisa 50 évvel ezelõtt a gondos klinikai megfigyelésen, a lumbálpunkció eredményén (liquornyomás és kémiai analízis) és a lumbálpunkciók hatásának gondos felmérésén alapult. Jelenleg a diagnózis lényegesen egyszerûbb. Ultrahangvizsgálattal milliméter pontossággal meghatározhatjuk a kamrák pontos méretét; ha ezt a fejkörfogathoz viszonyítjuk, akkor a hydrocephalus diagnózisa már adott. Komputertomogáfiával a hátsó scala fejlõdési rendellenességei detektálhatók, MR-vizsgálat az arteriovenosus malformációkat mutatja ki. Sokat fejlõdött az infekciók pontos etiológiáját tisztázó laboratóriumi diagnosztika. Ezen eljárások birtokában a hydrocephalust és rachitist – amely 50 évvel ezelõtt gyakori diagnosztikus tévedés volt – összetéveszteni már nem lehet.

A hydrocephalus kezelésére 50 évvel ezelõtt a szerzõ sorozatos lumbálpunkciókat javasolt, beteganyagában ettõl – az obstruktív eseteket leszámítva – jó eredményeket látott. Ezen terápiás eljárás jelenleg is elfogadott! A liquor cerebrospinalis termelõdése egy idõ múlva „alkalmazkodik” a felszívódáshoz, a lumbálpunkciókkal tehát elkerülhetjük a nyomásfokozódás által okozott szekunder károsodásokat addig, míg a hydrocephalus megszûnik.

Jelentõs terápiás eredményeket hozott azonban az idegsebészet. A ventriculoperitonealis söntök beültetésével és a III. agykamra agyalapra történõ szájaztatásával (ventriculostomia) olyan eseteket is gyógyíthatnak, amelyek 50 évvel ezelõtt (a szerzõ betegeinek mintegy 30%-a) reménytelenek voltak.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Dobszay László dr. 50 éve írott közleménye  példája annak a mértéktartó, eredményeket objektíven értékelõ orvosi gondolkozásnak, amely az orvostechnika jelen fejlettsége nélkül is képes volt súlyos betegek gyógyítására. A munka ma is hasznos információkat nyújt a gyakorló gyermekgyógyászoknak.

Machay Tamás dr.

Vissza az elejére

1. táblázat
Lumbal-
punctiók száma 
Esetben 
abs. 
0–3 
29 
23,0 
4–6 
58 
46,0 
 7–12 
21 
16,7 
12–18 
11 
 8,7 
19–24 
 7 
 5,6 
Összesen: 
129 
100,0 

2. táblázat
Kórforma 
Eredmény 
gyógyult 
javult 
változatlan 
összes 
Acut. betegség után 
21 
– 
24 
Értelmi fogyatékos 
– 
Ért.+org. idegr. elv. 
– 
– 
Ért.+görcsök 
– 
– 
Org. idegr. elv. 
– 
Org.+görcsök 
– 
Görcsök 
 2 
Statikai fejl. zavara 
28 
– 
34 
Egyéb 
– 
Összes: abs. számban 
51 
17 
29 
97 
%-ban 
 52,6 
17,5 
29,9 
100,0 

3. táblázat
Ok 
Az obstrukció szintje 
Posthaemorrhagiás (intraventricularis vérzés) Kommunikatív forma, de a IV. agykamra foramináinak obstrukciója lehetséges 
Infekciós eredetû Aqueductus cerebri IV. kamra foraminái, de lehet kommunikációs is 
Arnold–Chiari-szindróma IV. kamra foraminái  
Dandy–Walker-szindróma   IV. kamra foraminái 
Congenitalis aquaeductus-stenosis  Aqueductus cerebri 
Tumorok, arteriovenosus malformációk  Változatos kép  
Plexus chorioideus-papilloma  Kommunikációs, hiperszekréciós forma