Vissza a tartalomjegyzékhez
 
IN MEMORIAM
 
Emlékezés Petrányi Gyula akadémikusra
 

A magyar orvostársadalmat igen nagy veszteség érte Petrányi Gyula egyetemi tanár, akadémikus 2000. március 5-i halálával.

Petrányi Gyula professzor egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Fakultásán végezte, 1936-ban nyerte el orvosdoktori diplomáját. Egyetemi évei alatt 1933–1936 között a budapesti Élettani Intézetben dolgozott, mint demonstrátor és gyakornok. A belgyógyászati oktatói között meg kell említeni Korányi Sándort és Kéthly Lászlót. 1936-ban diplomaszerzését követõen, díjtalan gyakornokként a Herzog Ferenc által vezetett I. sz. Belklinikára került, ahol 1940-ben szakvizsgázott és 1941-ben tanársegéddé nevezték ki. 1944-ben póttartalékos, rang nélküli orvosnak hívták be a Kassai Helyõrségi Kórházba, ahonnan rövid hadifogság után 1945-ben térhetett haza és dolgozott tovább az I. sz. Belklinikán. 1946-ban szakvizsgát tett reumatológia és fizikoterápia tárgykörbõl. Az Élettanon kezdett a vérkeringéssel foglalkozni és ezt folytatta tovább 1948-ban a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Karán. „A vérkeringés funkcionális pathologiája és klinikuma” tárgykörbõl magántanári képesítést szerzett.

1948–1949-ben Angliában tett tanulmányutat a reumás betegségek patogenetikájának, valamint az oktatás és a belgyógyászati továbbképzés tanulmányozása érdekében. A hazai tankönyvhiány pótlására, elfelezve a tananyagot, Magyar Imrével megírták „A belgyógyászat alapvonalai” c., akkor még kétkötetes tankönyvet, amely az elméleti tárgyakra felépítve tárgyalta a különbözõ szervi kórcsoportokat. E tankönyv egy évvel megelõzte a jól ismert Harrison könyvet.

Az 1948-as évet követõen a tudományegyetemek megszûnése után az orvosi karok, mint önálló Orvostudományi Egyetemek az akkor alakult Egészségügyi Minisztériumhoz kerültek. Átszervezték a belgyógyászat oktatását, három évfolyamnak elkülönült tematikát adva, mindegyikhez önálló Belklinikát rendeltek. Budapesten tudott csak a három Belklinika megalakulni, Debrecenben, Pécsen és Szegeden a II. sz. Belklinikákat is meg kellett szervezni. Petrányi Gyula tehát, mint fiatal magántanár, pályázott arra a feladatra, hogy Debrecenben megszervezi a II. sz. Belklinikát. A pályázatot elnyerte, és így 1950-ben mint tanszékvezetõ egyetemi tanárt kinevezték és megbízták a II. sz. Belklinika megszervezésével. 1952-ben az orvostudományok kandidátusa, 1965-ben pedig az orvostudomány doktora címet nyerte el.

1966–1967-ben az I. és II. sz. Belklinika vezetését együttesen végezte, 1967-tõl az I. sz. Belklinika vezetõje lett. Az 1953/54-es tanévben a DOTE dékánja volt. 1971–1974-ig a klinikai rektorhelyettesi teendõket látta el.

1973-ban az MTA levelezõ tagjává választotta. 1974-ben a Budapesti Orvostudományi Egyetem II. sz. Belgyógyászati Klinika és egyúttal az Országos Belgyógyászati Intézet igazgatója lett, mely feladatot 1983-ig nyugállományba vonulásáig látta el.

Az egyetemi tanári kinevezése után egy új, addig nem mûködõ klinikát, a DOTE II. sz. Belklinikát szervezte meg, amihez az anyagi erõforrások elégséges formában akkor sem álltak rendelkezésre. Õ azonban fiatalos lendülettel látott e szervezõmunkához, egyénisége, kiemelkedõ tudása, az újhoz való fokozott affinitása, a valódi értékek gyors felismerésére való képessége révén maga köré vonzotta a tehetséges fiatal munkatársakat és ez egy új, lendületes klinikai kollektívát eredményezett.

Klinikai kutatómunkájának fõ területét a poliszisztémás autoimmun betegségek és ezekbõl is kiemelten a systemás lupus erythematosus jelentette, de a klinikai immunológia számos vonatkozása érdekelte és így az immunológia fokozatosan bevonódott munkatársai kutatói feladatkörébe. A klinikai immunológia és ezen belül az autoimmun betegségek kutatása jól illeszkedett az egyetemen már korábban is meglévõ, Went-Kesztyûs iskola elméleti immunológiai kutatásához, valamint a kitûnõ Fornet Béla professzor allergológiai érdeklõdéséhez. Fornet Béla professzorral, az I. sz. Belklinika igazgatójával meghitt, barátinak mondható kapcsolat alakult ki, kölcsönösen tisztelték, szerették egymást. Petrányi Gyula professzor vizsgálatai kiterjedtek a csontvelõ- és egyéb transzplantációs kísérletekre, 1968-ban õ szervezte meg az elsõ Magyar Transzplantációs Konferenciát. Klinikofarmakológiai munkásságának eredményei alapján részt vállalt az Országos Farmakológiai hálózat munkájában. Az izotópdiagnosztika és terápia jelentõségének elõtérbe kerülését látva, megszervezte az Egyetemen az elsõ Izotóplaboratóriumot, és hazánkban elsõként megindította az izotópterápiát.

Az 1956-os forradalom eseményei mélyen hatottak rá és ez a hatás cselekedeteit alapvetõen befolyásolta, az elkövetkezõ évek alatt a politikai eseményeket némán figyelte. A politikai hatalom nem lehetetlenítette el a mûködését, de lényegében nem is kapta meg a korábbi támogatást. Hosszabb idõn – majd egy évtizeden – keresztül úgy élt, mint egy idegen test elkülönülve, jórészt magányosan, de a védekezõ rendszer, a politikai hatalom kénytelen volt eltûrni, hiszen szükség volt a kiváló szakember tudására.

Fornet Béla halálát követõen az I. sz. Belklinika igazgatását vette át, ezzel együtt a lehetõségei is megnõttek és mûködésének ez a hétéves korszaka, ameddig Budapestre nem került, talán a legtermékenyebb szakaszát jelentette. Korszerû elképzeléseihez az egyetem vezetésének támogatását ekkor már megkapta, sõt mint klinikai rektorhelyettes a betegellátás szélesebb egyetemi vonatkozásainak alakításában is aktív szerepet vállalhatott.

Kezdeményezte és kialakította az egyetemen az elsõ Intenzív osztályt, megépíttette a Mûvese Állomást és egy Nefrológiai Osztályt szervezett. Elindította a kémiai laboratóriumi automaták beszerzését, ami a késõbbiekben alapul szolgált a Központi Kémiai Laboratórium létrehozására. Klinikai rektorhelyettesként kezdeményezte azt, hogy a Tüdõgyógyászati Klinikán egy új Általános Belgyógyászati Osztály jöjjön létre, azzal a szándékkal, hogy a megnövekedett oktatási és betegellátási feladatokban segítséget nyújtson az I. és II. sz. Belklinikának. Ez megtörtént, ebbõl az osztályból alakult ki a DOTE-n a III. sz. Belgyógyászati Klinika és a sors véletlen játéka úgy hozta, hogy ez a klinika vitte tovább Petrányi professzor hagyatékaként a klinikai immunológiát.

1973-ban az MTA a tagjai sorába választotta, ezt követõen 1 év múlva, 1974-ben a budapesti Orvostudományi Egyetem II. sz. Belklinikájának tanszékére hívták meg, ami annyit jelentett, hogy õ lett a Belgyógyászati Országos Intézet igazgatója is. Ha bizonyos késéssel is, de két, hõn óhajtott és messzemenõen megérdemelt vágya teljesült: akadémikus lett és visszakerült az Alma Materbe a Pesti Egyetemre.

Petrányi professzor tehát 62 éves volt, amikor a budapesti tanszéket megkapta, és még 9 éven keresztül, 1983-ig irányította a SOTE II. Belklinikáját. Az új feladatoknak, kihívásoknak igyekezett megfelelni, nem volt könnyû helyzetben, de a sokprofilú környezetbe új színt vitt klinikai immunológiai szemléletével és sokat lendített a kutatómunka területén. Õszintén azt is el kell azért mondani, hogy érthetõ módon ez már nem a legtermékenyebb periódusaként maradt fenn.

Gyógyító és tudományos munkásságának eredményeit 150 közleményben foglalta össze, 23 könyv írásában vett részt. Ezek közül „A belgyógyászat alapvonalai” c. Magyar Imrével közösen írt tankönyvüknek elsõ kiadása 1948-ban jelent meg, ami, végül is 12 kiadást ért meg. A „Belgyógyászati diagnosztika” c. munkája 1967-ben jelent meg elõször, majd ez is 6 kiadást élt meg. Az „Autoimmun betegségek” c. könyvét akadémiai Nívó-díjjal tüntették ki.

Tanulmányúton járt huzamosabb idõn át Angliában, majd rövidebb idõt töltött el Szovjetunióban, Svájcban és Ausztriában, több nemzetközi kongresszuson számolt be kutatásainak eredményeirõl, több elõadást tartott Angliában 1967-ben, az autoimmunológia tárgykörébõl.

Vezetõségi tagja volt a MOTESZ több tudományos társaságának, elnöke volt az ETT–MTA közös Klinikai I. Bizottságának, az ETT plénumának, több hazai szakmai folyóirat szerkesztõbizottságában, köztük az Orvosi Hetilap Szerkesztõbizottságában is dolgozott, és ugyancsak több Szakmai Kollégium vezetõségének, valamint a TMB Klinikai Szakbizottságának is tagja volt.

A Debreceni Orvostudományi Egyetem 1984-ben díszdoktorává avatta, 1995-ben megkapta a Széchenyi-díjat.

Amikor Petrányi Gyula akadémikus munkásságát méltatjuk, akkor az elmondott vagy leírt adatokból szükséges kiemelni néhány összegzõ tényt.

Egy új klinikát szervezett meg, indított útra, ahol direkt vezetõi eszközökkel, indirekt, személyes példamutatáson nyugvó munkamódszerével egy, a korszerû elveken alapuló betegellátást valósított meg. Olyan belgyógyászati ellátás alapjait rakta le, amiben együttesen megfért az integratív szemlélet és a szubdiszciplináris specializáció.

Petrányi Gyula professzor hatása, kisugárzása pozitívan érvényesült az egyetem egészének mûködése vonatkozásában, hiszen olyan új szubdiszciplínák, új diagnosztikai és terápiás lehetõségek átvételét, bevezetését, létrehozását kezdeményezte, amik korszerûek és nélkülözhetetlenek voltak már aktív mûködése alatt is.

Milyen hatást gyakorolt a hazai belgyógyász orvostársadalom munkájára?

Munkássága maradandó hatást gyakorolt a belgyógyászatra, amit csupán két ténnyel szeretnék alátámasztani: az általa meghonosított klinikai immunológiai szemlélet diszciplináris (és interdiszciplináris) jelentõsége és annak szakmai értéke egyértelmûen kiemelkedõ. Ugyancsak alapvetõ jelentõséget kell annak tulajdonítani, hogy az orvosképzésben és a belorvosi szakképzésben több tízezren nõttek fel a Magyar–Petrányi tankönyvön.

Mit köszönhet a magyar belgyógyászat Petrányi Gyulának?

Mindenekelõtt azt, hogy kivételes tudásával, orvosi tapasztalatával az új, a korszerû iránti fogékonyságával jellemezhetõ tudós-klinikus, a hazai belgyógyász társaság számára hozzáférhetõ kiemelkedõ értéket jelentett, és idehaza Magyarországon fejtette ki iskolateremtõ munkásságát.

A valóban széles körû és mély belgyógyászati ismeretanyagát folyamatosan bõvítette és a korszerût nemcsak oktatta, de igyekezett a gyakorlati megvalósítására is, így kezdeményezõ szerepet játszott az új és modern vizsgálati módszerek (izotóplabor, labor-automatizáció) és terápiás eljárások (intenzív terápia, mûvese állomás, immunszuppresszív kezelések, izotópterápia, klinikai farmakológia) hazai bevezetésében.

Külön ki kell emelni a klinikai immunológia területen végzett munkáját, aminek a részletesebb kifejtésétõl el kell tekinteni, így csak néhány területet címszavanként sorolnék fel: systemás lupus erythematosus, nem differenciált collagenosis, a lupus nephritis kezelése, primer és az ún. szekunder chr. polyarthritis kérdéskör, az elsõ kromoszómavizsgálatok, az elsõ celluláris immunológiai módszerek beállítása, az elsõ vesebiopszia, az immunendokrinológia stb.

Nem lehet viszont szó nélkül hagyni azt a tankönyvírói munkásságot, amit Magyar Imre professzorral folytattak. „A belgyógyászat alapvonalai” c. tankönyv 12-szer került kiadásra. Az orvostanhallgatók és a belgyógyászati szakvizsgákra készülõk több tízezres tömege tanult és tanul most is ezekbõl a tankönyvekbõl. Tankönyvet írni nem kis megtiszteltetést jelent, de nem kis felelõsséget és igen nagy energiabefektetést. Mi, akik a közelében voltunk, láttuk, hogy folyamatosan írta a tankönyvet, közben, ha új adattal találkozott referálókon vagy máshol, akkor azokat eltette, hogy beépíthesse az új kiadásba. Az új kiadásban mindig megújította, felfrissítette a saját részét.

Iskolateremtõ egyéniség volt-e
Petrányi Gyula?

Úgy gondolom, hogy az iskolateremtõ definíciót nem lehet pontosan meghatározni, más egy betegellátást végzõ klinikus tudós, és más egy elméleti kutató esetében. Sok tényezõt figyelembe kell venni, amikor errõl nyilatkozunk. Egyik ilyen tényezõ a méltatás ideje és annak szubjektív háttere. A méltatást természetes módon a közvetlen tanítványok végzik és a szubjektív elfogultságuk érthetõ lehet a tanítómesterük eltávozásakor. A természetes tanítványi szubjektív elfogultság mellett is merem azt állítani, hogy Petrányi Gyula iskolát teremtett a hazai klinikai belgyógyászati tudományos élethez, amit demonstrál az a tény, hogy hét tanítványa, munkatársa is belgyógyász tanszékvezetõ, további 4 tanítványa egyetemi tanár lett, munkatársai közül 30-nál többen nyertek el tudományos fokozatot. Egy orvosi iskola kialakításához iskolateremtõre van szükség, ez az õ személyében adott volt és olyan tanítványokra, akik szélesebb körben, hosszabb idõn keresztül a tanítómester intenciói alapján tevékenykednek úgy, hogy a közvetlen tanítványok tanítványai is érezzék azt, hogy egy iskola szellemiségének hatása alatt végzik munkájukat. Úgy érzem, hogy a hazai klinikai immunológiában sok munkacsoporton, kollektíván belül alkalmazzák Petrányi Gyula professzortól tanultakat.

Milyen belgyógyász volt Petrányi Gyula?

Kitûnõ, a belgyógyászatot részletekbe menõen tudó, sokoldalú, elméletileg nagyon képzett, az irodalmat naprakészen ismerõ, tapasztalt klinikus volt. Az a belgyógyász volt, aki az empirikus belgyógyászat mellett az új, korszerû elméleti ismeretekre épülõ, specializálódó szubdiszciplínákat megfelelõ affinitással tudta fogadni, aki tehát képes volt ötvözni a régebbit és az újat, aki korszerû volt, de a divatos specializációk oltárán nem áldozta fel az integratív belgyógyászatot.

Lelkiismeretes klinikus volt, minden nap vizitelt, a viziteken valóban segíteni tudott, ha elakadtunk. A tudásával nem kérkedett, nem alázta meg a beosztottjait, de elvárta azt, hogy a klinikáján olyan belgyógyászok dolgozzanak, akik a rájuk bízott feladatokat meg tudják oldani anélkül, hogy állandóan ellenõrizni kelljen õket.

Milyen ember és milyen vezetõ volt Petrányi Gyula professzor?

Széles látókörû, intelligens ember volt, aki idejét jól osztotta be, aki a vizitek után viszonylag rövid idõ alatt el tudta intézni az adminisztratív teendõket és ezt követõen, azzal kezdett foglalkozni, ami intellektuális élményt jelentett a számára: az irodalommal, a saját és munkatársai tudományos munkájával vagy tankönyvírással. Kevés barátja volt, életét családja körében jórészt munkájának szentelte. Amikor egy-egy hétre elvonult a nyaralójába, akkor is valamilyen szakmai célfeladat teljesítése miatt távozott.

A zárkózottsága közvetlen munkatársai irányába természetes és tudott volt, nem vette körül magát belsõ tanácsadókkal, felesége Bobory Júlia, laboratóriumvezetõ adjunktus jelentette számára a folyamatos összeköttetést, akivel klinikai belsõ diplomáciai életét részletesebben megosztotta. Ezt az emberi zárkózottságot a klinikán munkatársai elfogadták, de távolabbi környezete vagy a hivatalos vezetés ezt nem mindig vette jó néven, amibõl bizonyos kellemetlenségei származtak.

Az érzései fölött is uralkodni tudó vezetõ volt. Mi, akik körülötte voltunk is csak finom jelekbõl tudtuk lemérni negatív véleményformálását, nem voltak érzelmi kitörései, egy-egy elejtett halk megjegyzéssel nagyobb hatást tudott elérni, szemben mások hangos veszekedésével. Érzelmeibõl annyit mutatott a világnak, amennyi egy hibátlan intellektus, értelmes humánum, mély empátiájú és belátó orvos, de sajátos humorú, magasan fejlett személyiség harmóniáját megadta. Sajnos ritkán dicsért, a mérce nagyon magasan állt, a jót az elismerésre méltót is, természetesnek tartotta.

Nem szerette az ügyeskedõket, a helyezkedõket, szinte megvetette azokat, akik érdemtelenül, megalapozott teljesítmény hiányában igyekeztek érvényesülni, és ezt az adott körülmények között ki is mutatta, amibõl ugyancsak számos konfliktusa származott.

Nem tudott és nem is akart kompromisszumokat kötni, nem hagyta szó nélkül az igazságtalanságot, éles logikával tudta támadni a tudományos vitákban a hamis érveket.

Rendkívüli munkabírású, kiemelkedõ szellemi tulajdonságokkal rendelkezõ ember volt, aki széles körû érdeklõdésével, kristálytiszta logikájával, a lényeg gyors felismerésével, magas szintû intellektuális aktivitásával, olyan légkört tudott teremteni maga körül, amely légkör kedvezett a körülötte kialakult iskola számára.

Petrányi Gyula professzor egyaránt nagy hatással volt rám is, mint oktató, mint orvos és mint ember. Nagy formátumát érzékeltette az is, hogy szinte nem láttam hibázni, úgy tûnt, hogy amit mond vagy tesz, az abban a helyzetben elfogadható, logikus, a környezet által méltányolható és érthetõ megnyilvánulás. Az intelligenciája lenyûgözõ és sugárzó volt, óriási adatmennyiséget volt képes rendszerezni, amiben talán a legnagyobb személyes, szakmai és szellemi gyönyörûségét lelte. Tudása kimutatásában nem volt kérkedõ, szerényen és pózolás nélkül volt képes kisegíteni munkatársait.

Nagyon ismerte az embert és a világot. Nagyon ismerte a beteg embert és a tökéletlen világot, és nagy felelõsséget érzett ezek iránt. A gyógyítás, a tanítás, a javítás volt az õ emelkedett szintû szenvedélye. Mesteri bölcsességgel tudott elindítani fiatalokat és megadni nekik a tehetséget természetesen teremtõ légkört. Egyik cikkében, ami az Orvosi Hetilapban jelent meg nyugdíjba vonulásakor, összefoglalta tapasztalatait és meditált az orvostudomány és a nemzet dolgairól sokunk számára máig is emlékezetesen.

Illúziómentesen, szuverénen, realistán és magas erkölcsi szinten gondolkodó ember volt, akinek a néha szokatlannak tûnõ egyéni megnyilvánulásai mögött nagyon finom, mûvelt, érzékeny mély lélek lakozott.

Ajándéknak tarthatja mindenki a sorstól, ha alkalmat kapott arra, hogy Petrányi Gyula professzorral szakmai vagy emberi kapcsolatba kerülhetett.

Tanítványai nevében is búcsúzok tanítómesterünktõl:

Szegedi Gyula dr.

Vissza az elejére