Vissza a tartalomjegyzékhez


Egyik pillanatról a másikra
1946. szeptember 5.–1997. december 15.

1977 novemberében kerültem az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe. Õ akkor már sebész szakorvosként ortopédia szakvizsgájára készült. Ez tény.

Mikor találkoztunk, láttuk meg egymást elõször, nem tudom,
mikor ismerkedtünk meg jobban, nem tudom,
mikor kerültünk közelebb egymáshoz, nem tudom,
mikor engedtem el a kezét, ez az egyetlen konkrét dátum, amit tudok: 1997. december 10. 11 óra 30 perc.

Ha akkor egy kicsit erõszakosabb vagyok, vagy ha akkor egy kicsit gyengébb, akkor nem válunk el, nem arra megy, vagy nem akkorra ér oda. S akkor számomra, számunkra „csak” egy szokásos újsághír az akkori esemény. De így az újsághír valósággal telt meg. Mostantól minden hír mögött jobban érezzük a valóságot.

Minek alapján kerülhettem a közelébe, nem tudom. Miért lehettem közel hozzá, nem tudom. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket már régen feltettem magamnak, igazi választ sohasem kapva. Biztos választ most már bizonyosan nem kaphatok. Mert igen különbözõek voltunk. Különböztek egymástól családi hátterünk, életútjaink, habitusunk, lehetõségeink, szellemi képességeink.

Egyike volt annak az igen kevés embernek, aki minden érdek és minden viszonzás nélkül segített, támogatott konkrét tevékenységgel, tanáccsal, szellemiekkel, létével, teljes emberi mivoltával.

Számomra nem halt meg, nem halhatott meg az, akihez annyi szál kötött, akihez annyi szállal kapcsolódtam, akihez annyi szállal kapcsolódtak azok, akiket én igazán szeretek. Hogy mennyi ez a szál, azt ma még csak sejteni sem tudom, de érzem, hogy életem minden dimenziójában elszakadt valami. Más hangsúlyt kapnak a szavak, a történések, megváltozott az értékrend, megváltozott a dolgok fontossága, minden megváltozott. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra. Mint ahogyan elváltam tõle, egyik pillanatról a másikra… Örökre?

K. A.
 
 

BABITS MIHÁLY: JÓNÁS IMÁJA

Hozzám már hûtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygõ ár az elszakadt
sövényt jelzõkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tõle volna szabva rim
elõre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, késõbb mint Jónás a Halban
leszálltam a kínoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielõtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Õ sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémbõl telik
és ne fáradjak bele estig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
 
 

Dr. László Gergely
1946–1997

1997. december 10. Szerdai nap. A Gellért téren, Budapesten, egy nagy sebességgel haladó furgon a járdaszigeten várakozók közé hajtott és három ember súlyosan megsérült. Köztük volt Dr. László Gergely, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet osztályvezetõ fõorvosa, fõigazgató-helyettes. Éppen egy szakmai konferenciáról tartott munkahelyére. Súlyos koponyasérüléssel szállították a Szent János kórházba. A vizsgálatok során kiderült, hogy állapota életveszélyes, felépülésére alig van remény. Aki ismerte, lélegzetvisszafojtva várta, leste a híreket. December 15-én minden erõfeszítés ellenére meghalt. Egy nagyszerû élet tragikus hirtelenséggel véget ért.

László Gergely 51 éves volt.

Szakmai pályafutását sebészként kezdte. A szakképesítés megszerzése után került az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, ahol hamarosan fény derült tehetséggel párosuló kiemelkedõ munkabírására, kiterjedt érdeklõdésére. Hamarosan az Amputációs Sebészeti Osztály vezetõje lett, ahol rövid idõ alatt meghonosította az Európa fejlett oszágaiban már bevált és elfogadott szakmai módszereket. Betegeivel való kapcsolata alapvetõen õszinte volt. A pácienseket. kertelés nélkül felvilágosította a prognózisról, a lehetséges és szükséges tennivalókról, még akkor is, ha ez ígen súlyos információkat jelentett. Betegei szerették, ragaszkodtak hozzá.

Az osztályvezetés mellett igen aktívan vett részt szakmai és civil szervezetek munkájában, minden tevékenysége során tanúbizonyságot téve emberi nagyságáról, közvetlenségérõl, de mindemellett megalkuvást nem ismerõ céltudatosságáról, szakértelmérõl.

Igen magasra tette a mércét elsõsorban a saját maga számára, és példát mutatott munkatársainak a képzés, önképzés területén is. Több nyelven beszélt magas szinten, a Magyar Rehabilitációs Társaság elnökségi tagja volt.

Szakértelmét nem csak Magyarországon ismerték és ismerték el, hanem nemzetközi szakmai körökben is.

Közép-Kelet-Európában elsõként alakult meg az ISPO magyarországi szervezete, melynek létrehozásában kiemelkedõ szerepet vállalt. A társaság elsõ elnöke is õ volt, nagyrészt neki köszönhetõ, hogy az I. Közép-Kelet-Európai ISPO kongresszust is sikerült Magyarországon megrendezni. Ez igen nagy szakmai diplomáciai sikernek számít.

Mindezek mellett jutott ideje arra, hogy hazai és külföldi szakmai rendezvényeken rendszeresen szerepeljen, oktató és kutató munkát végezzen, nem csak szorosan vett szakmai területén, hanem gazdasági, financiális és szervezési területen is. Éveken keresztül menedzser oktatóként tevékenykedett. az elméletet igyekezett a mindennapi munkába is beépíteni. Oktató szakterülete a pénzügyi-gazdasági és operatív menedzsment, valamint az egészségügyi etika volt. Nem véletlenül, hiszen aki ismerte, tudja, hogy mindig a rendre, a tiszta, átlátható viszonyokra törekedett, ostorozta az egészségügyben lépten nyomon fellelhetõ etikai és szervezési visszásságokat, ellentmondásokat.

És a legfontosabb: mindezek mellett szeretetre méltó ember, megbízható barát, nagyszerû férj és családapa tudott maradni.

Közvetlen munkatársaként éreztem figyelmét, megtisztelt barátságával, mely nem volt hivalkodó, de mindig tudtam, hogy számítani lehet rá, hogy tanácsai fontosak, hogy a javamat akarja. Sajátos humora, szarkasztikus megjegyzései megkönnyítették a napi nehézségek elviselését, öröm volt vele dolgozni. Élete, munkássága, emberi magagartása példaként szolgálhat mindannyiunknak. Egy igazi européertõl, nagyszerû munkatárstól, sokan egy kiváló baráttól búcsúzunk.

Emlékét megõrizzük.

Dr. Magyar János
osztályvezetõ fõorvos,
az ISPO Hungary elnöke
 
 

Dr. László Gergely emlékére, a barátság szavaival

1997. december elsõ napjaiban telefonon hívtam Gergelyt. Elmondtam, hogy „A gyógyászati segédeszközök történetébõl” címmel tudományos ülést rendezünk 1998. február 11-én „A betegek világnapja” alkalmából. Kértem, csatlakozzon az elõadók sorához. Azonnal igent mondott, majd néhány másodperc után közölte a címet: „Az alsó végtag protézisek fejlõdése dióhéjban„. „Jó ötlet a sorozat”, mondta, majd megnevezte néhány kollégánkat: kit, milyen témában kérhetnék fel. Azaz: mindent tudott, mindenrõl tájékozott volt és mindig segített.

50. születésnapom alkalmával baráti találkozóra invitáltam. Eljött, Vidám volt, csevegett, életrõl, munkáról, szépirodalomról, egészségügyrõl. Asylumot teremtett ott, nekünk, nem feledhetõen.

Gyönyörûséges volt hallgatni, akkor is, máskor is – minden alkalommal. Reális volt, kritikus, szerény, õszinte, nyílt. Ahogy manapság jellemzik az igaz embert: hiteles. Számára ember, beteg, jó ügy létezett. Csak értük, kizárólag értük volt hajlandó vitatkozni, gyötrõdni. Ha úgy tetszik: értük dacolni szócsatákban. És Reá jellemzõen: érvekkel, konkrétumokkal, az igazság szenvedélyével.

Egyetlen külföldi kongresszusi utazásunk volt, Németországba, Berlinbe. Gergely tudta szakmáját, bocsánat, hivatását. Értékelte az elõadókat, mondanivalójukat, kitûnõ memóriával, megfigyelõkészséggel. Amikor a szép városháza melletti cukrászdába megpihentünk, nézte az épületet, majd hirtelen felhívta a figyelmünket: nézzünk ki, és elmondta, mit látunk. Néhány perc mûvészettörténelem következett. Élmény volt személyisége varázsában részesülni. Betértünk az antik könyvek és hanglemezek üzletébe, Õ biztos tudással ajánlotta érdemes elõdök mûveit.

Gergely szerette a világot. Az életet, a családot, a hazát, a tájat, a munkát, a mûvészetet. Elixírt talált a mindennapok pergésében, az örök cselekvésben. Pontosabban: a mindennapi segítésben. Mert humanista volt, az Ember tisztelõje, a kristálytiszta Albert Schweitzer-i értelemben.

Már nem fog elõadást tartani, nem fog felcsillanni a szeme, sietõ lépteit többé nem várhatjuk. Felriadnak bennem Áprily Lajos, a magyarság csendesszavú, emberszép poétájának lelkünk mélységébe markoló szavai:

„Elváltoztál – mint aki hegyre ment,
s nem hallja már a völgyek bús neszét.
Sirassalak? Sugaras csendedet
miért árnyékolja búcsúzó beszéd?
A hõsi gyásszal hogy köszöntelek
én, élni induló: Ave, Halott –
mikor lelkemben még a szörnyû súly:
csendet parancsoló ravatalod.

Viszlek magammal, mindig, mindenütt.
Viszem a szenvedést s viszem a dalt,
a tornyosuló virágok szagát,
s a koszorúkba fulladt ravatalt.”

Gergely, kedves Gergely, köszönöm, hogy a megrendítõen rövid földi vándorúton barátod lehettem!

Vértes Laci
 

In memoriam Dr. László Gergely

Lehet abban valamilyen elrendeltetésszerû, akár hiszünk benne, akár nem, hogy amikor Miskolcról, munkából jövet a gépkocsiban beszélgettünk, szó esett köztünk László fõorvos úrról. Lehet, hogy abban az órában, azokban a percekben, amikor a végzetes baleset megtörtént. Hazaérkezésünkkor tudtuk meg, hogy a fõorvos urat egy, a járdára felszaladó gépkocsi többedmagával elütötte, s õ az egyik volt, aki a balesetet – minden orvosilag megtehetõ ellenére – nem élte túl.

Napok, hetek múltak el a végsõ búcsú, a temetés óta, de még ma is minduntalan felmerül emléke: alakja, tudása, embersége. Máig felteszem a kérdést, s velem együtt mindazok, akik ismerték, miért kellett ennek így történnie? Választ hiába keresünk rá. Így nem marad más számunkra, minthogy emlékét idézzük. S ami ennél is több kell hogy legyen, megõrizzük.

Hosszú évek teltek el úgy, hogy a hivatásunk is összekötött bennünket. Úgy is, mint az Országos Rehabilitációs Intézet Hármas Osztályának fõorvosa és az Intézet igazgató helyettese, az ISPO nemzetközi szervezet magyar tagozatának elnöke, és úgy is, mint állandó partner a rehabilitációs munkában. A róla alkotott valós kép éppen ezen munkák nyomán alakulhatott ki bennem, bennünk. Az a rendkívüli érzék, meggyõzõ erõ, amellyel a nagyon súlyos traumát ért betegeknek vissza tudta adni az élethez való ragaszkodásukat, az életkedvüket. Az a tudás, amelynek birtokában mindenkit meg tudott gyõzni az igazáról, de ugyanakkor képes volt a mások érveit is elfogadni. Így váltunk egyenértékû vitapartnerré, amikor a rehabilitációs folyamatban velünk a gyógyászati segédeszközök készítõivel, ortopédikusokkal a gondokat és teendõket megosztotta. Ennek során elõfordult, hogy nem feltétlenül fogadta el elképzeléseinket, de ezt úgy fogalmazta meg, hogy soha sem sértett meg senkit a véleményével. „A betegekért vitázott, nem ellenünk” – talán így alakítható át a közismert mondás az Õ személyére szólóan.

Mindössze ötvenegy évet élt, de el lehet mondani Róla, hogy ezalatt a rövid idõ alatt többet tett az emberekért, mint sokan, ha száz évig élnek is.

A világnak az a rendje, hogy bárkit is szólít el a sors, az élet tovább folytatódik. És bár nincs pótolhatatlan ember, az biztos, hogy a mi közösségünk, és a mi munkánk már soha nem lesz a régi nélküle.

Sidlo Ferenc
ortopédiai mûszerész mester
az Ortopedikusok Ipartestületének elnöke

Vissza az elejére